Merülés, strand, meleg

Hétvégén megint sikerült kicsit kiszabadulni a mókuskerékből. Szombaton délután voltam végre ismét merülni. Sikerült összehozni egy öt órás maratoni túrát. Ennek több szempontból is örültem. Egyrészt sikerült átlépnem a plusz két baros határt, és lemennem 22 méterre. Érdekes, hogy húsz méter alatt a víz érezhetően jóval hidegebb, de szinte egyik méterről a másikra.

Az elért mélységen túl, külön öröm, hogy ott volt Alex, aki tartott nekünk egy kis gyakorlati mentő oktatást. Szóval amolyan búvármentés és elsősegély gyakorlati órán is részt vettem.

A harmadik dolog, aminek szintén örülök, hogy találkoztam Argirissel, aki szigonyos vadász, és megígért, hogy elvisz magával vadászni. Már várom nagyon.

Vasárnap aztán elmentünk a Makenzie beach-re. Ez a strand Larnacában van, az egyik legkönnyebben elérhető strandok egyike. Ráadásul külön bája, hogy közvetlenül a strand felett szállnak le a repcsik. A part egyébként homokos, és sekély. Ezért aztán szinte mindig tömeg van.

Még jó, hogy lehajolt.

Tagadhatatlanul itt a ciprusi nyár, ami sokszor negyven, időnként ötven fokot jelent. Ezért aztán felszerelkeztünk mindenféle védelmi eszközzel. Többek közt vettünk jó nagy faktorszámú naptejet, valamint csinos tökfödőket.


Itt jegyezném meg, hogy először a kapcsolatunk során valamiben végre egyezett az ízlésünk.

Lehet méltatni.

Famagusta strandja

A török megszállás egyik leglátványosabb mementója a famagusztai tengerparti szállodasor. A másik természetesen a Nicosia óvárosát kettészelő zöld vonal.

A városi legendárium szerint a török megszállás előtt létezett az angolok és a törökök között egy titkos egyezmény, melyben le volt fektetve, hogy ha a törökök megszállják a szigetet, mekkora területet foglalhatnak el. Ebben az egyezményben pedig Famagusta városa nem szerepelt. Mindenesetre tény, hogy a zöld vonal már a megszállás előtt létezett.


A megszálláskor persze a civil lakosság vagy nem tudott erről az egészről, vagy nem érdekelte, őket. Mindenki inkább a bőrét mentve menekült délre. A törökök pedig bevonultak Famagusta kiürült szálloda negyedébe. A megszállás után viszont a területet lezárták, és nem engedtek be senkit, a saját embereiket, civil lakosságukat sem. Tárgyalási alkuként próbálták felhasználni. A helyzet sajnos azóta sem rendeződött, s Famagusta szállodasora katonai ellenőrzés alatt maradt. A terület mind a mai napig a civilektől elzárva ENSZ katonák ellenőrzése alatt áll.


A dolog érdekessége, hogy Famagusta volt ebben a megszállás előtti időben a sziget leggazdagabb üdülővárosa. 54 szálloda áll a soron. Az épületek pedig több mint negyven éve porladnak, magukon viselve a megszállás okozta trauma nyomait. A part egy igen kis szeglete az északi oldalról látogatható. Itt aztán az úri katasztrófaturista kedvére napfürdőzhet a golyó szabdalta kísértetszállodák lábánál, az aranyszín homokban.


Mi is jártunk ezen a parton. Bár fényképezni szigorúan tilos, azért suttyomban mindenki kattint párat.

Északi csücskök

Elhatároztuk, hogy a hónapban nagy Észak-Ciprus megismerést tartunk. Már ezelőtt is többször jártunk odaát, de még számos felfedezésre váró hely maradt.

Szombaton tervünk megvalósítását a legtávolabbi ponttal kezdtük. Zsófi ex-kolléganőjével és barátjával ellátogattunk a sziget északkeleti csücskébe. A Karpas-félsziget tulajdonképpen Ciprus nyele, legalábbis térképről nézve. Ezen a hosszú földnyelven autóztunk végig és álltunk meg több helyen. Az út nagyon hosszú volt, nem is a megtett kilométer, hanem a rengeteg traffipaxszal megspékelt sebességkorlátozás és a sok kis faluban való bolyongás, illetve helyenként a kátyúk kerülgetése tette fárasztóvá. Yeni Erenköy falucskától viszont a táj annyira lenyűgöző, hogy feledtette az utazás összes fáradalmát.

Először a Golden Beach-en álltunk meg, melyet a nevéhez hűen aranyszínű, forró, süppedős homok borít. A tengeri teknősök ezt a partot is fészekrakó helyként használják, ezért éjszakánként, illetve költési időszakban le van zárva. A víz hosszan sekély, ezért a nap hamar felmelegíti. Ideális hely a pihenésre. Nem hiába, a teknősök jó ízléssel választanak partszakaszt maguknak.

domboldal

föveny

vadregény

Innen némi pihenő után tovább hajtottunk az Apostolos Andreas monostor romjai felé. Utunk egy nemzeti parkon keresztül vezetett, amely híres arról, hogy vadszamarakkal van tele. A templom, bár nagyon romos, ma is működik. Mi is megálltunk, hogy csináljunk pár képet.

monostor messziről

monostor közelről

kis csapatunk

kis csacsi

Utunk utolsó szakaszát csak ketten Zsófival, biciklinyeregben tettük meg. Elbringáztunk a sziget legszélső pontjához. A csúcstámadás sikerrel zárult.
A nap végén fáradtan, de kimerülten indultunk haza. Még sikerült belefutnunk egy kecske-birka nyájba. Nem épp új-zélandi mennyiség, de azért lestoppoltak minket pár percre.

bicajtúra

Zsófi

szigetek a csúcson túl

birkák

Ha már ilyen jól sikerült a szombati túránk, úgy döntöttük, hogy vasárnap a sziget északnyugati csücskét vesszük közelebbről szemügyre.

Először tengerpartozást terveztünk, de sajnos nem sikerült valami jól a dolog. Yayla falucska határában értük el a partot, ami szemetes, köves, szeles, gyorsan mélyülő és zavaros vizű. Viszont remek rozsdás acélizék feküdtek partra vetve. Legalább ezekről készült pár fotó.

vas izé

A strandolási terveket feladva az északnyugati csücsök felé vettük az irányt. Végcélunkat az utolsó kb. 3 kilométeren ismét bringával közelítettük meg egy igen gyenge minőségű földúton. A félsziget végén egy kis szigetre lehet átsétálni a vízben. Sekély, ugyanakkor sziklás szakasz, tele apró hallal. Találkoztunk is egy csapat szigonyos vadásszal.

itt a vége

leléptem

alaptábor

Hazafelé a Kirenia hegylánc és az északi part közt vezető úton kanyarogtunk, ahonnan szintén lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé.

félsziget

Korábban már jártunk Akrotirinél (a Ladies mile beach végénél), valamit a Greko-foknál (Agia Napán). Már csak az Akamas-félszigetre kell eljutnunk, hogy elmondhassuk, jártunk a sziget minden sarkában.

Zenobia

A Zenobia 1979-ben épült svéd challanger osztályú teherkomp első útján Malmőből Tartousba, Szíriába tartott. Athénban a kapitány már jelezte, hogy problémák vannak a hajóval. Cipruson Larnakába érve a hajó ugyan befutott a kikötőbe, de kiküldték onnan, hogy vész esetén ne a kikötőt torlaszolja el a süllyedő hajó. A hibát végül nem sikerült megjavítani, így a Zenobia 1980 június 5-én vészesen megdőlt, majd június 7-én hajnalban a parttól és a kikötőtől két kilométerrel elsüllyedt.

A városi legendárium szerint a hajót szándékosan süllyesztették el, mert fegyvereket csempésztek rajta. Tény, hogy a hajót sem a kikötőben nem rakodták le, sem később nem hozták felszínre a rakományt.

Az elsüllyedt hajó a búvárok egyik kedvelt merülőhelye. Olyannyira, hogy bekerült a világ tíz legjobb roncsa közé. A 178 méteres hajótest az oldalára fordulva 30-40 méteres mélységben fekszik a fenéken. Legmagasabb pontja 17-18 méterre van a felszíntől.

Az Aida Cyprus minden év májusában szervez ide merülést. Ilyenkor a szabadtüdős búvárokat hajón viszik ki a roncshoz. Közvetlenül felette több különböző mélységű „pályát” alakítanak ki, ahol biztosító búvárok kíséretében merülhetnek a merülni vágyók.

Az idein én is részt vettem. Habár előtte csak két alkalommal merültem és még nagyon bizonytalannak éreztem magam a vízben, ezt az eseményt semmiképp sem akartam kihagyni. Mivel az előző alkalmakkor 15 és 18 métert mentem lefelé, ezért reális elvárásként támasztottam magam elé a hajótest megérintését.

A nap nem indult túl biztatóan. Az autóban jutott eszembe, hogy elfelejtettem borotválkozni, ami bizony szinte mindig a maszk szivárgását eredményezi. A hajón öltözés közben pedig szomorúan tapasztaltam, hogy a nyaksúlyom borítása elöregedett és egy helyen megrepedt. Féltem, hogy merülés közben ólomsöréttel fogom meghinteni a roncsot, de szerencsére nem ez történt. További elkeseredésre adott okot, hogy a látótávolság nagyon rossz volt. A húsz méteres kötél alját nem lehetett látni a felszínről. Az első két bemelegítő merülésnél nem is sikerült megpillantani a Zenobiát. Harmadjára, mielőtt lemerültem, megkérdeztem a biztosító búvárt, hogy melyik irányba nézzek. Azt a választ kaptam, hogy nem fogom eltéveszteni.

Harmadik merülésnél eldöntöttem, hogy az lesz a taktikám, lemegyek amilyen mélyre csak tudok, aztán majd lent szétnézek. Lefelé simán haladtam. Nem volt gondom az egyenlítéssel, és a testtartásom is jó volt. Gond nélkül leértem a húsz méteres pálya aljára. Mitán megfordultam, és kinéztem a fejemből, megpillantottam a komp far részét. Ott lebegtem pont előtte. A gigászi rozsdás vastömbök lenyűgözőek voltak. Hirtelen nagyon aprónak éreztem magam a háztömbnyi rozsdahegy mellett. Pár pillanat múlva pedig indultam is felfelé.

Ezt a merülést még sikerült megismételni néhányszor, így volt lehetőségem kicsit aprólékosabban szemügyre venni a monstrum legalább egy szegletét. Sajnos a húsz méteres kötéltől nem épp karnyújtásnyira volt a látványosság, ezért nem sikerült megfogni azt.

Már kifelé úsztam a bázisra, mikor szinte közvetlenül a létra alatt, megpillantottam a hajó legmagasabban lévő pontját. Szerencsére volt a közelben pár tapasztaltabb búvár, akik épp pihentek és beszélgettek. Megkértem őket, hogy ugyan figyeljenek már rám amíg lemegyek, mert nekem muszáj megérinteni azt a valamit odalent. Mikor kéznyújtásnyi közelbe értem, pont ott, ahová nyúlni igyekeztem, megpillantottam egy apró színes halacskát. Nagyon elbűvölő volt, ahogy a roncsot benövő növények közt pihent. Végül kicsit odébb kezeltem le a komppal, hogy ne zavarjam a szivárvány rucis helybelit. Még vetettem egy bő pillantás a roncsra, aztán boldogságban úszva indultam felfelé. Így esett, hogy végül minden jóra fordult és beteljesült az összes aznapi kívánságom.

Mire mindenki kiért a hajóra, megnyíltak a sörcsapok és a csirke souvlaki is megsült. Az ebéd alatt és a hazaúton közös élménybeszámoló és általános szocializálódás volt a program. Összességében remek fél nap volt. Remélem, jövőre is ott leszek a fedélzeten.

A bejegyzéshez tartozó képeket a netről vadásztam. Próbáltam olyanokat választani, amelyek visszaadják, a roncs monumentalitását. Arról a részéről sajnos nem találtam képet, amit én láttam.

Update: Csabi, a gyertyakulcsod megtaláltam, de már elég rozsdás volt, úgyhogy visszadobtam. Ugye nem baj?

Névnapi vendégeink

Névnapomra a lehető legnagyobb ajándékot kaptam. Sikerült rávenni az egyik nagymamámat, hogy túl a hetedik ikszen, tizenhárom műtéttel a háta mögött vállalkozzon élete második repülésére és látogasson meg minket. Mindenki nagyon izgult az utazás miatt, ő is, mi is. Hosszas orvosi elő- és felkészítéssel engedték el, injekciókkal és egy szatyor gyógyszerrel. Szerencsére minden simán ment, és milyen kicsi a világ, a pilóta és két stewardes is ismerős volt, Csányról és Hatvanból valók.

Négy napot töltöttek itt apával. Mama először találkozott a tengerrel, ahol többször is jártunk. De megnéztük a kykkói kolostort, rengeteg gyönyörű virágot láttunk, parkban sétáltunk, halászkikötőben ebédeltünk, bazárban bóklásztunk, főztünk, sokat nevettünk, nagyon elfáradtunk és a tengervíz meggyógyította mama fájós lábát.

Köszönjük, hogy itt voltatok!!!!!!

Ismét a rendőrség

Visszaolvasva az előző bejegyzésem második fele a lejáró műszaki vizsgával, kicsit uncsira sikeredett. Az élet viszont pénteken megadta hozzá a csattanót. Történt ugyanis, hogy csöngetett hozzánk a rendőrség, és engem kerestek. Nem voltam otthon, viszont Zsófi meg a kocsi igen. Elmondták a rendőrök, hogy megérkezett hozzájuk a kocsi műszaki vizsgájának története. Kicsit furcsálják, hogy szemlátomást egyik nap az autó megbukik a vizsgán, majd másnap egy másik állomáson átmegy. Mivel itt elég gyakori a haver áttolja a roncsunkat a műszakin eset, megkérték Zsófit, hogy vigye már el a kocsit velük, hagy nézzék át, tényleg minden rendben van-e. Röviden így történt, hogy Zsófi rendőri felvezetéssel begördült egy nicosiai vizsgaállomásra, ahol átnyálazták ismét a verdát. Nem cizellálom túl. Ilyen az, ha valahol fel akarják számolni a korrupciót. Természetesen a kocsival minden rendben volt. Részemről még egy piros pont a szervnek.

Szerviznapló

Francia mérnök esete a román szerelővel

Mikor megvettük a kocsinkat durván 95 ezer kilométer volt benne óra szerint. Átnyálaztam az összes papírját, és találtam egy számlát amely szerint 90ezernél meg volt csináltatva a kötelező szerviz, méghozzá a Renault helyi szakszervizében. Ezért aztán aggódni nem aggódtam, de azért gondoltam, az a biztos, amit az én felügyeletem mellett csinálnak meg. Egy kedves magyar srác aki a helyi Ford márkaképviseletben dolgozik ajánlott egy román szerelő srácot, aki náluk jó munkát végez, és vállal is fusi munkákat. Felhívtam, megegyeztünk, hogy akkor olaj, gyertyák, mindenféle szűrők cseréje lenne a feladat. Elkérte az alváz, meg motorszámot. Aztán az első megbeszélt találkozón egyszerűen nem jelent meg. Telefonra nem válaszolt. Mentségére legyen mondva, hogy akkoriban szült a felesége. Nem is a találkozó elmaradása miatt voltam mérges, hanem azért mert elfelejtett informálni, aztán meg szimplán elérhetetlen volt. Aztán valahogy előkerült. Másodjára összehoztuk a találkozót. Lelkiismeretesen megcsinált mindent, tényleg nem volt panasz, csak mint kiderült a légszűrő, amit rendelt nem jó a kocsiba. Kiporolta, meg visszatette a régit, majd megegyeztünk, hogy megrendeli, és hozza. Aztán megint eltűnt vagy két hétre. Telefonon elérhetetlen volt. Az egészet bonyolította két csavar, amit én vittem a dologba. Az egyik, hogy miután a nagyja munkát megcsinálta, kifizettem neki az egészet, a másik pedig, hogy miután megnéztük közösen a légkondi filterét megkértem, azt is rendelje már meg, cseréljük ki a légszűrővel együtt. Szóval munka kifizetve, két szűrő kicseréletlen, a srác meg megint sehol. Aztán valahogy ismét előkerült a ködből, megint találkoztunk, hozta a szűrőket. Légszűrőt berakta, légkondi filter nem stimmelt. Már röhögtem. Mondtam neki, hogy vigye a régit, és pont olyat hozzon. Mondanom sem kell, a srác megint jó időre kámforrá vált. Végül sikerült megint elérni, biztosított róla, hogy megvan a szűrő, megbeszéltük a találkát és… a találka napján ismét elérhetetlen volt. Aztán utolértem, jött a kifogás, én meg erősködtem, végül aznap este kilenc körül csak sikerült beraknia az utolsó hiányzó alkatrészt is a kocsiba. Így tartott az első szervizünk több mint két hónapig.

Futómű generál lejáró műszakival.

Április végén valahogy a homályból felderengett, hogy a kocsi műszakija, mintha most járna le. Megnéztük a papírokat és hopp április első napjaiban le is járt. Na, akkor gyorsan kerítsünk egy vizsgaállomást. Zsófi jár a kocsival, a munkahelyétől nem messze talált is egy helyet. Elvitte, még előtte mondtam is, hogy ha felmerülne kérdésként, akkor olaj, gyertyák szűrők cserélve lettek. Aztán jött a telefon, hogy nem adják meg a műszakit, amíg mind a négy lengéscsillapítót ki nem cseréljük. Indult a para, már egy hónapja nincs műszaki a kocsin, amit minden nap használunk, plusz a lengéscsillapító csere ismeretesen nem az olcsó mulatságok közé tartozik. Este felhívtam egy újabb ismerős magyar srácot, aki az Iveco szervizben dolgozik, és korábban ajánlott egy szerelőt, csak trehány módon elhánytam a számát. Reggel pedig felhívtam a szerelőt, hogy vinném hozzájuk a kocsit. Délután odamentem, megnézték, megállapították, hogy tényleg kuka a négy lengéscsillapító, megrendelték az alkatrészt, másnap beszerelték, levizsgáztatták, fizettem, nap végére megvolt az egész cakli-pakli. A havi költségvetésünket kicsit megbolygatta ez a nem várt kiadás, viszont a kocsi futóműve fényéveket javult. Az egészben az a bosszantó, hogy a lengéscsillapítók már akkor rosszak voltak, mikor megvettük az autót, csak elfelejtettük átnézetni egy szakemberrel. Tanulság, ne vegyél hirtelen szerelemből, átnézetés nélkül használt autót.