2010. november 18., csütörtök

Bicajjal munkába

Ma volt az első nap, hogy bicajjal mentem munkába. A cég még nem költözött el az új helyre, de én már elkezdtem tréningezni. Meg aztán a technikai akadályok is elhárultak az utamból azzal, hogy vendégeink elhozták otthon maradt lakatom, sisakom, kesztyűm. Így könnyen ki tudom pányvázni Hópelyhet, amíg húzom az igát. A nacim szárát össze is kentem rendesen. Innentől bicajos futáros, jobb lábon felhajtott gatyás üzemmódra váltok.

Tudom nem nagy dolog, de azért örüljetek velem!

2010. november 16., kedd

Bank of Cyprus

Még mindig nem hétvége, de mostanra szép lassan megérett bennem egy cikk, amit most kitálalok.

Itt Cipruson az élet nem túl problémás, és a bürokrácia mélységes bugyraiban se nagyon merültünk el eddig. Viszont a bankok igyekeznek ellensúlyai lenni a nagy lazaságnak. Nekem a Bank of Cyprusnál van számlám, ami mind közül a legvaskalaposabb. Ezt persze előre tudtam. Még otthon mesélte Béla, hogy ő megkérdezte a főnökét, melyiket válassza. Egy ciprusi pedig nem fog mást javasolni, minthogy menj a Bank of Cyprushoz. Nos ebbe a hibába én is beleestem. Ugyanez játszódott le: megkérdeztem a főnökömet, és ő se mondott mást.

Már a számlanyitás se ment egyszerűen. Bementünk közösen, kolléga meg én, hogy nyissunk nekem egyet. Közölték, hogy normál bankszámlát nem lehet, csak olyat, ami semmi másra nem alkalmas, mint pénzt lehet rá utalni és felvenni róla. Se banki tranzakciók, se netbank, se semmi. A kolléga persze ezen berágott, felhívta pár ismerősét, majd elautóztunk a bank központi irodájába, ahol egyből nyitottak nekem olyan számlát, amihez hitelkeret ugyan nem jár, de legalább minden más tekintetben normális bankszámla.

Következő izgalom a bankkártyám megérkezése volt. Telefonáltak a kollégának, hogy megjött a bankkártyám. Másnap reggel mehetek a cég melletti bankfiókba átvenni. Reggel nyitásra oda is értem. Közölték, hogy itt bizony nincs a kártyám, miből gondoltam, hogy itt van, és egyébként is ki hívott. Mondom, nem tudom, nem engem, meg különben is, akkor hol van? Hát menjek szépen be oda, ahol a számlámat nyitották, ott lesz a kártya. Ok, taxiba be, központi irodába el. Mondom ott, hogy mi a panaszom, jöttem a kártyáért. Közölték, hogy itt nincsen. Na, akkor hol van. A srác mondja a címet. Nem ismerős. Rajzol egy térképet. Jó, elindulok, nagy a fejem, épp elkések a munkából, meg eltévedek a belvárosban gyalog. Erre cseng a telefon, hívnak a legelső helyről, hogy itt a kártya, épp most érkezett meg. Visszasétáltam, megköszöntem a reggeli tornát, aztán rohantam dolgozni.

Netbank. Olyanjuk van. A számla megkötésénél kértem, hogy nekem is legyen. Kiderült, hogy mindent, de mindent telefonon aktiválni kell. Első belépés, telefonos aktiváció. Jelszóváltás, telefonos aktiváció. Ja, és neten utalni nem lehet. Mindez persze akkor derült ki, mikor az albérleti díjat akartam küldeni. Kell hozzá egy kis biztonsági kütyü - infósoknak ugrókódos token - csak azzal lehet bármiféle tranzakciót végezni. Telefonon felhívtam a bankot, hogy akkor hogyan juthatok ilyenhez. Fáradjak be a bankba, és ott meg tudom rendelni. Befáradtam, megrendeltem. Még nem próbáltam ki, majd telefonon aktiválni kell előtte.

Sms a banki tranzakciókról. Mint páran tudjátok, még régebben írtam egy kis programot, ami a telefonomra érkező banki smseket feldolgozza, bekategorizálja, és elmenti egy excel állományba, hogy később tudjam mire mennyit költöttem. Többek közt ennek a programnak köszönhetem, hogy felvettek, és most itt vagyok. Gondoltam, akkor stílusosan itt is használnám. Telefon a banknak, hogy van-e sms szolgáltatásuk. Van, ingyenes, de fáradjak be egy fiókba, és ott kérjem meg. Nem tudnátok csak úgy bekapcsolni? Nem. Ok. Befáradtam. A bankban aztán elmondták, hogy nem úgy van az, hogy a tranzakciókról sms jön, hanem naponta, vagy hetente, vagy havonta kérhetek egyenleg lekérdezést. A programom tehát itt nem fog működni. Mindegy újraírtam, más logika szerint. De akkor is! Hol van kérem Európa?

Ja, és a nyitvatartás. Hivatalosan nyolckor, ami fél kilenc, és általában kettőig. Itt kérem az normális dolog, hogy az ember elkéredzkedik a bankba a főnökétől. Nem lehet nem munkaidőn túl ügyet intézni. Az otthoni hivatali nyitvatartás ehhez képest Kánaán.

Összegzésül annyit, hogy ha ide tévedtek, ne egy ciprusit kérdezzetek arról, hol nyissatok bankszámlát! Zsófi egy másik bankban nyitotta, és 15 perc alatt végzett úgy, hogy kézbe kapta a kártyáját, sőt a netbankja elérhetőségét is.
Egyébként olyan kitartóan mosolygok a bankfiók pultjánál, hogy a kisasszony kezd megismerni, és néha már halvány jelét látom a jövőbeni visszamosolygásnak.

2010. november 15., hétfő

Fallout - Paphos

Kicsit megcsúsztunk itt a szerkesztőségben. Vendégeink vannak, ezért mostanában nem írtunk egy kukkot sem. De igérjük, lesz élménybeszámoló valamikor a hét második felében. Addig is egy gyors galériát iderittyentenék.

A képeket első sorban Zsolti barátomnak ajánlom, mert tudom, hogy őszintén tud rajongani az ilyen és ehhez hasonló témákért. Ja és persze mindenkinek aki szereti:









Amikor megláttam egyből Falloutos, Mad Max-es, Utópisztikus, poszt-apokaliptikus, világvége érzés kerített hatalmába. Remélem legalább töredéke átjön.

2010. november 10., szerda

Marhaság

Tegnap este marhát sütöttem. Ez volt életem első marha steak-je. A Carrefourban találtam két szép szelet francia bélszínt. A kisebbet amint hazaértünk kísérleti jelleggel serpenyőbe is vágtam. Kicsi olaj az aljába, nagy lángon jól felforrósítottam, aztán bele a marha mindkét oldalán egy-egy perc. Aztán kis lángon lefedve pároltam még oldalanként öt-öt percig. Kiszedtem, félbe vágtam, a közepe kellemes rózsaszín volt, a tepsiben pedig szép barnamártás keletkezett. Valamiért mégsem éreztem tökéletesnek, ezért még visszatettem egy kicsit, majd a végén még fedő nélkül sütöttem egy-egy percet mindkét oldalát. Végül a husival kitörölgettem a barna mártást, ami a fedő nélküli sütés miatt sajnos leégett kicsit. Tányérra raktam, só-borsoztam. Olivát, pitát, kapribogyót, meg némi vegyes zöldsalátát fogyasztottam mellé. Minden gyerekbetegsége ellenére nagyon fincsi lett.

A második, nagyobb szeletet a tanulás jegyében kicsit másképp fogom csinálni. Először is só-bors még a nyershúsra fog kerülni, mondjuk a sütés napjának reggelén. Aztán kicsit tovább sütöm az elején nagy lángon, mondjuk két-két percig. A párolást megunva pedig egyből megy a tányérra. Végül pedig lesz hozzá valami jóféle vörösbor. Mert sajnos az nem volt itthon, és nagyon hiányzott. A vodka-limonádé pedig nem az igazi a marhasült mellé.

Ha ide kommentezitek ötleteiteket, javaslataitokat, mit csináljak még másképp, jó eséllyel megfogadom.

2010. november 8., hétfő

Lőni való hal biciklitúrával

A hétvégére csendes ülős otthonmaradósat terveztünk. Gondoltunk, ne kelljen a kocsit tankolni, meg aztán itt van szeretett városunk Nicosia, nézzük meg mi van itt közel. Ennek ellenére ismét sikerült nagyot merítenünk.

Szombat délelőtt gyorsan letudtuk az olyan ügyes-bajos dolgokat, mint Hópehely kontrollra vitele, szokásos piactúra, meg Zsófinak bicajnézés. Várt minket a hétvégi nagytakarítás, de annyira szép időnk volt (33 fok), hogy cserben hagytuk. Összecuccoltunk inkább és elmentünk pancsizni egyet. Én fürdőztem, Zsófi meg napfürdőzött. Larnacában voltunk megint. Találtunk egy partszakaszt -egy koktélbár romjai mellett-, szép a homok, jó a víz, tiszta Kőbánya. Na oda vagyunk visszajáró vendégek. A part homokos, ám a vízben kicsit beljebb van egy nagy sziklaerdő, amin sűrű növényzet telepedett meg. Sok kis hal, meg egyéb érdekes tengeri herkentyű választja otthonául ezt a kis faunát. Épp ezt vizsgáltam, mikor a látómezőmbe került életemben először egy lőni való hal. Akkora volt pont, mint egy átlagos grillrács. Amint megláttam, feléledt bennem a vadászösztön. Elkezdünk fogócskázni a sziklás rész körül. Mikor sikerült bekerülnöm a sziklák és a hal közé, úgy döntött a nyílt vizet választja, és sebesen odébbállt. Pedig már éreztem a sülő hal illatát...
Tanulság: mindig legyen nálad szigonypuska, és a halat ne kergesd, hanem cserkészd be! Hiába vagy okosabb, ő úgyis gyorsabb.

Vasárnap aztán más vizekre eveztünk, illetve akarom mondani másfelé vettük az irányt. Még mindig Nicosia és környéke volt a fő cél. Elmentünk, hogy megnézzük a tamaszoszi királysírokat, mely a mai Politiok nevű kis falucska határában fekszik. Többnyire a föld alatt.

"Tamaszosz maradványi még nagyrészt a föld alatt rejtőznek, csupán egy Aphrodité templom alapfalait és néhány rézöntő műhely nyomait tárták fel. A Kr.e. 6. századból származó két sír azért olyan különösen érdekes, mert alkotóik szemlátomást kőből igyekeztek utánozni azokat a fából, kőből és vályogból emelt épületeket, amelyekben az élők laktak." írja az útikönyvünk. Az a két sír tényleg érdekes. A pafoszi királysírok után ugyan kevésnek tűnik, de nem bántuk meg, hogy meglátogattuk.

A falu másik felén egy apácazárda áll. Ide miattam mentünk. Meg persze a marcipán miatt, amit Isten leányai saját kezükkel készítenek. Hoztunk is egy büdögével. Fincsi, és már nem sok van belőle.

Van még egy nagyon szépen rendben tartott kertje a zárdának, ami miatt érdemes odamenni, meg csendes kis kerengője. De összességében a marcipán legyen a fő ok a betérésre.

A kertben még megtanultam, hogy Isten kertjéből ne lopjál érettnek látszó olívabogyót, mert ehetetlenül erős az íze. Irigylem az embert kitartásáért, aki rájött, hogyan lesz ebből az ehetetlen izéből az a fincsi valami.

Utunk a Maherasz erdő felé vezetett tovább. Arról még nem meséltem eddig, hogy mindvégig Hópehely az autónk hátsó ülésén utazott. Az erdő láttán aztán nem bírtam tovább, és megkértem Zsófit, vegye át a volánt, én pedig nyeregbe pattantam. Az erdő egy gyönyörű fenyőerdő. A szerpentinen, amin volt szerencsém tekerni, két-három kilométerenként váltják egymást a lejtők és a kaptatók. Az út olyan, mint a görgőbiki út legjobb szakasza tíz évvel ezelőtt. Egy sáv aszfalt szalagkorlát nélkül, néhol kiszélesítve, hogy két autó is elférjen. Gyakran egyik oldal sziklafal, másik oldal szakadék. Hajtű meg annyi, hogy a fodrászok is megirigyelnék. Lefelé adrenalinbomba, felfelé relax, madárcsicsergés, jóidő. Mindez tíz-tizenöt kilométeren. A szintkülönbségeket és a pontos távot meg se tudom saccolni. Zsófi kocsival elől, én bicajjal utána. Helyenként bevárt, fényképezett, teát adott. Így értünk el a Maherasz kolostorba.

A kolostor bejáratánál egy mogorva bácsi köpenybe kényszerített minket, de cserébe figyelt a bicajomra míg bent sétáltunk. Az épületegyüttes szép, a kolostor hangulatos, a szerzetesek mordak. Rám pedig rámtört az érzés amit Lara Croft érezhet digitális szivével. Ott voltam benne a játékban, ahol idegen, ősi helyeket fedezhetünk fel. Nekem a Tomb Raider mindig erről szólt, meg az ugrálásról, víz alatt úszásról, logikai feladványokról és sokkal kevésbé a lövöldözésről. Persze a logikai fejtörők és a falon felmászós ugrálós részek ezúttal elmaradtak, de a hely hangulata magával ragadott.

Következő állomásunk Fikardu falucska volt. A falu egy skanzen a hegyekben. Mára csupán néhány lakosa maradt, ám a régi épületeket eredeti formájukban helyreállították, így a 18-19. századi ciprusi helyi falucskák hangulatát idézi. Utcáin sétálni kellemes időtöltés, bár a település megdöbbentően kicsi.

Innen aztán hazafelé vettük az irányt. A nap végére mindketten jólesően elfáradtunk. Egyikünket sem kellett altatni.


Most pedig következzenek a képek. Sajnos a kolostorban, illetve zárdában nem volt szabad fényképezni.

Az apácák pincéje. Inkább bort termelnének...

Politiko utcái

Háttérben a Maherasz-kolostor

Bicaj a hegyekben

Lazanias falucska

Erre jártunk

Fikardu

Fikardu

Fikardu Zsófival

Tök jó volt!

2010. november 3., szerda

Az áttelepülés tortájának szeletei

Országot, lakóhelyet váltani anyagi beruházás is. Mikor mi belevágtunk, összeszedtük minden mozdítható vagyonkánkat, költségvetés-terveket kovácsoltunk, még annak ellenére is, hogy ez egy kis költségű utazás. Mondom ezt azért, mert az EU-n belül maradtunk, ami azt jelenti, hogy semmi adminisztrációs és orvosi költségünk nem volt, és a repülőjegyek sem kerültek egy kisebb vagyonba. Az is csökkentette a szükséges pénzmagot, illetve segített tervezhetőbbé tenni, hogy tudtuk, engem biztos munka vár, ami az ideérkezésünk után már egy hónappal fizut ad a háztartásunknak.

Most, hogy mindketten megkaptuk az első havi jól megérdemeltet, lezárult az a része az áttelepülésünknek, amire otthon kellett spórolni. Terveink nem tértek el jelentősen a tényektől. De most lássuk a részleteket, mi mennyibe került.



Kocsi: A legnagyobb tétel az autó vásárlása volt. Negyvenhét százalékot vitt el a megspórolt pénzünkből. Ebben nemcsak az autó ára, hanem a biztosítás, és a tankolások is benne van. Az átírásnak 10 euró alatti költsége volt csupán. Az autónál meg kell említenünk, hogy itt azért elengedtük magunkat. Körülbelül egyharmaddal többet adtunk végül az autóért, mint eredetileg terveztük, sőt a biztosítás költségei is magasabbak, mert kabriót vettünk.

Lakás: Ide tartozik az első havi bérleti díj, a kaució, ami az itt megszokott egy havi díjnak felel meg, valamint ide vettem az internet költségeit is. Ott is volt kaució, meg bekötési díj. Mindez tizenhét százalékát vitte az önerőnek.

Szálloda: A szállodánk költségei nagyon alacsonyak voltak, köszönhetően annak, hogy csak két napot laktunk ott. A munkaadóim segítettek lakást keresni, és az egyik kollegám egy kis ideig ingatlanügynökké válva már a szóba jöhető lakások listájával a kezében várt minket. Utólag látjuk, mekkora kincs is volt ez, Zsófi egyik kolléganője egy havi fizetésének megfelelő összeget hagyott a hotelban, mire egyáltalán talált lakást. Ez a kettő százalék épp ezért nagy szerencse.

Bevásárlás: Ide került minden tétel, ami nem ennivaló. Nem vettünk szinte semmit, csak ami tényleg kellett. Tányér, pohár, lábas, pléd, párna, vasaló, miegymás. Azért szép lassan meglett minden. Vagy ami nem, arra nem is volt igazán szükség egy hónapig. Eredmény pedig egy a büdzsében alig látható három százalék.

Tartalék: A hónap felénél, miután minden fontosat megvettünk, és már kezdett látszani a vége, eldöntöttük, hogy képezünk egy vésztartalékot. Ehhez a pénzhez tényleg csak akkor nyúlunk, ha nagy a gebasz, menekülni kell. Reméljük nem lesz „Katalinka szállj el, jönnek a törökök...” és bármi van, elég lesz a tizennyolc százalék tartalék. Valamint azt is reméljük, idővel ez az összeg gyarapodni fog.

Egyéb: A végére hagytam a mindenmást. Természetesen nem vezettünk csak felületes költségvetési számításokat, így aztán viszonylag magas, tizenhárom százalék az a rész, amivel nem tudunk fillérre elszámolni. Illetve dehogynem tudunk, csak nem erőltetjük meg magunkat. Itt vannak olyanok, mint mobiltelefon, jeges kávé a tengerparton, koktélozás a naplementében, taxi, mindennapi betevő, heti 4 kiló paradicsom és 2 kiló szőlő, airport shuttle és társai. Valójában a bevásárlás, és az egyéb kategória kicsit összemosódik, nem is tudom miért így csoportosítottam,de már így marad.

Repülőhegyek: A repülőjegyeket annyival korábban vettük meg, hogy nem kerültek bele a számításba, de a teljesség kedvéért megemlítem őket. Az összegzésben csak az itteni költségeink szerepelnek. A jegyek ára körülbelül hét százalékkal emeli a teljes költségvetést.

Ha majd eltelt pár hónap, valamilyen hasonló százalékos formában elmesélem, mire megy el egy havi fizunk. Addig is maradjatok vonalban!

2010. november 1., hétfő

Mindennapi BigMac-ünk

Pénteken, azaz a hónap utolsó munkanapján megjött az első fizum. Annyi lett, mint amennyire számítottam. Hogy pontosan mennyit is ér itt, azt bár már jobban látom, mint mikor rábólintottam az állásra, de azért még el kell telnie pár hónapnak, hogy mindent tisztán lássunk.

A BigMac index, akármennyire viccesen hangzik is, egy bevett gazdasági mérőszám, amivel a fizetések vásárlóerejét próbálják meg mérni. Két érdekessége rejlik a dolog mögött. Az egyik, hogy a BigMac annyira elterjedt árucikk, mint szinte semmi más. A kenyeret már nagyon rég lekörözte. A másik pedig, hogy a BigMac, mint egy elemű vásárlói kosár, képes felvenni a harcot bonyolultan összeállított vásárlói kosarakkal.


Kétféle képpen hallottam eddig használni. Az egyik, hogy egy-egy országban hány percet kell átlagosan dolgozni egy MigMac megvételéhez, illetve, hogy egy havi jövedelemből egy adott országban hány BigMac-et lehet venni.

És akkor a számok. Otthon az utolsó fizumból 405 és fél BigMac-et tudtam volna elhozni a Móriczon álló Mekiből. Ha mindenemet pénzzé tettem volna, vagy a Mekiben a buszbérlettel is fizetni tudtam volna, akkor 439-et, meg még egy kis harapást.
Itt semmilyen egyéb juttatást nem kapok a fizumon túl, abból viszont összesen 501 BigMac jönne ki, mondjuk a larnakai tengerparti Mekiben.

Zsófinál az arány még szembetűnőbb. Ő majdnem kétszer annyi burgert tudna beburkolni havonta, mint otthon. Persze ő nem eszik Mekis kaját.

Mindebből úgy látszik, nemcsak szám szerint jobb a fizunk, de a vásárlóereje is nagyobb. Persze tudjátok, van ez a mondás, amit tévesen Churchillnek tulajdonyítanak:
“Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.”