A hétvégére csendes ülős otthonmaradósat terveztünk. Gondoltunk, ne kelljen a kocsit tankolni, meg aztán itt van szeretett városunk Nicosia, nézzük meg mi van itt közel. Ennek ellenére ismét sikerült nagyot merítenünk.
Szombat délelőtt gyorsan letudtuk az olyan ügyes-bajos dolgokat, mint Hópehely kontrollra vitele, szokásos piactúra, meg Zsófinak bicajnézés. Várt minket a hétvégi nagytakarítás, de annyira szép időnk volt (33 fok), hogy cserben hagytuk. Összecuccoltunk inkább és elmentünk pancsizni egyet. Én fürdőztem, Zsófi meg napfürdőzött. Larnacában voltunk megint. Találtunk egy partszakaszt -egy koktélbár romjai mellett-, szép a homok, jó a víz, tiszta Kőbánya. Na oda vagyunk visszajáró vendégek. A part homokos, ám a vízben kicsit beljebb van egy nagy sziklaerdő, amin sűrű növényzet telepedett meg. Sok kis hal, meg egyéb érdekes tengeri herkentyű választja otthonául ezt a kis faunát. Épp ezt vizsgáltam, mikor a látómezőmbe került életemben először egy lőni való hal. Akkora volt pont, mint egy átlagos grillrács. Amint megláttam, feléledt bennem a vadászösztön. Elkezdünk fogócskázni a sziklás rész körül. Mikor sikerült bekerülnöm a sziklák és a hal közé, úgy döntött a nyílt vizet választja, és sebesen odébbállt. Pedig már éreztem a sülő hal illatát...
Szombat délelőtt gyorsan letudtuk az olyan ügyes-bajos dolgokat, mint Hópehely kontrollra vitele, szokásos piactúra, meg Zsófinak bicajnézés. Várt minket a hétvégi nagytakarítás, de annyira szép időnk volt (33 fok), hogy cserben hagytuk. Összecuccoltunk inkább és elmentünk pancsizni egyet. Én fürdőztem, Zsófi meg napfürdőzött. Larnacában voltunk megint. Találtunk egy partszakaszt -egy koktélbár romjai mellett-, szép a homok, jó a víz, tiszta Kőbánya. Na oda vagyunk visszajáró vendégek. A part homokos, ám a vízben kicsit beljebb van egy nagy sziklaerdő, amin sűrű növényzet telepedett meg. Sok kis hal, meg egyéb érdekes tengeri herkentyű választja otthonául ezt a kis faunát. Épp ezt vizsgáltam, mikor a látómezőmbe került életemben először egy lőni való hal. Akkora volt pont, mint egy átlagos grillrács. Amint megláttam, feléledt bennem a vadászösztön. Elkezdünk fogócskázni a sziklás rész körül. Mikor sikerült bekerülnöm a sziklák és a hal közé, úgy döntött a nyílt vizet választja, és sebesen odébbállt. Pedig már éreztem a sülő hal illatát...
Tanulság: mindig legyen nálad szigonypuska, és a halat ne kergesd, hanem cserkészd be! Hiába vagy okosabb, ő úgyis gyorsabb.
Vasárnap aztán más vizekre eveztünk, illetve akarom mondani másfelé vettük az irányt. Még mindig Nicosia és környéke volt a fő cél. Elmentünk, hogy megnézzük a tamaszoszi királysírokat, mely a mai Politiok nevű kis falucska határában fekszik. Többnyire a föld alatt.
"Tamaszosz maradványi még nagyrészt a föld alatt rejtőznek, csupán egy Aphrodité templom alapfalait és néhány rézöntő műhely nyomait tárták fel. A Kr.e. 6. századból származó két sír azért olyan különösen érdekes, mert alkotóik szemlátomást kőből igyekeztek utánozni azokat a fából, kőből és vályogból emelt épületeket, amelyekben az élők laktak." írja az útikönyvünk. Az a két sír tényleg érdekes. A pafoszi királysírok után ugyan kevésnek tűnik, de nem bántuk meg, hogy meglátogattuk.
A falu másik felén egy apácazárda áll. Ide miattam mentünk. Meg persze a marcipán miatt, amit Isten leányai saját kezükkel készítenek. Hoztunk is egy büdögével. Fincsi, és már nem sok van belőle.
Van még egy nagyon szépen rendben tartott kertje a zárdának, ami miatt érdemes odamenni, meg csendes kis kerengője. De összességében a marcipán legyen a fő ok a betérésre.
A kertben még megtanultam, hogy Isten kertjéből ne lopjál érettnek látszó olívabogyót, mert ehetetlenül erős az íze. Irigylem az embert kitartásáért, aki rájött, hogyan lesz ebből az ehetetlen izéből az a fincsi valami.
Utunk a Maherasz erdő felé vezetett tovább. Arról még nem meséltem eddig, hogy mindvégig Hópehely az autónk hátsó ülésén utazott. Az erdő láttán aztán nem bírtam tovább, és megkértem Zsófit, vegye át a volánt, én pedig nyeregbe pattantam. Az erdő egy gyönyörű fenyőerdő. A szerpentinen, amin volt szerencsém tekerni, két-három kilométerenként váltják egymást a lejtők és a kaptatók. Az út olyan, mint a görgőbiki út legjobb szakasza tíz évvel ezelőtt. Egy sáv aszfalt szalagkorlát nélkül, néhol kiszélesítve, hogy két autó is elférjen. Gyakran egyik oldal sziklafal, másik oldal szakadék. Hajtű meg annyi, hogy a fodrászok is megirigyelnék. Lefelé adrenalinbomba, felfelé relax, madárcsicsergés, jóidő. Mindez tíz-tizenöt kilométeren. A szintkülönbségeket és a pontos távot meg se tudom saccolni. Zsófi kocsival elől, én bicajjal utána. Helyenként bevárt, fényképezett, teát adott. Így értünk el a Maherasz kolostorba.
A kolostor bejáratánál egy mogorva bácsi köpenybe kényszerített minket, de cserébe figyelt a bicajomra míg bent sétáltunk. Az épületegyüttes szép, a kolostor hangulatos, a szerzetesek mordak. Rám pedig rámtört az érzés amit Lara Croft érezhet digitális szivével. Ott voltam benne a játékban, ahol idegen, ősi helyeket fedezhetünk fel. Nekem a Tomb Raider mindig erről szólt, meg az ugrálásról, víz alatt úszásról, logikai feladványokról és sokkal kevésbé a lövöldözésről. Persze a logikai fejtörők és a falon felmászós ugrálós részek ezúttal elmaradtak, de a hely hangulata magával ragadott.
Következő állomásunk Fikardu falucska volt. A falu egy skanzen a hegyekben. Mára csupán néhány lakosa maradt, ám a régi épületeket eredeti formájukban helyreállították, így a 18-19. századi ciprusi helyi falucskák hangulatát idézi. Utcáin sétálni kellemes időtöltés, bár a település megdöbbentően kicsi.
Innen aztán hazafelé vettük az irányt. A nap végére mindketten jólesően elfáradtunk. Egyikünket sem kellett altatni.
Most pedig következzenek a képek. Sajnos a kolostorban, illetve zárdában nem volt szabad fényképezni.
Vasárnap aztán más vizekre eveztünk, illetve akarom mondani másfelé vettük az irányt. Még mindig Nicosia és környéke volt a fő cél. Elmentünk, hogy megnézzük a tamaszoszi királysírokat, mely a mai Politiok nevű kis falucska határában fekszik. Többnyire a föld alatt.
"Tamaszosz maradványi még nagyrészt a föld alatt rejtőznek, csupán egy Aphrodité templom alapfalait és néhány rézöntő műhely nyomait tárták fel. A Kr.e. 6. századból származó két sír azért olyan különösen érdekes, mert alkotóik szemlátomást kőből igyekeztek utánozni azokat a fából, kőből és vályogból emelt épületeket, amelyekben az élők laktak." írja az útikönyvünk. Az a két sír tényleg érdekes. A pafoszi királysírok után ugyan kevésnek tűnik, de nem bántuk meg, hogy meglátogattuk.
A falu másik felén egy apácazárda áll. Ide miattam mentünk. Meg persze a marcipán miatt, amit Isten leányai saját kezükkel készítenek. Hoztunk is egy büdögével. Fincsi, és már nem sok van belőle.
Van még egy nagyon szépen rendben tartott kertje a zárdának, ami miatt érdemes odamenni, meg csendes kis kerengője. De összességében a marcipán legyen a fő ok a betérésre.
A kertben még megtanultam, hogy Isten kertjéből ne lopjál érettnek látszó olívabogyót, mert ehetetlenül erős az íze. Irigylem az embert kitartásáért, aki rájött, hogyan lesz ebből az ehetetlen izéből az a fincsi valami.
Utunk a Maherasz erdő felé vezetett tovább. Arról még nem meséltem eddig, hogy mindvégig Hópehely az autónk hátsó ülésén utazott. Az erdő láttán aztán nem bírtam tovább, és megkértem Zsófit, vegye át a volánt, én pedig nyeregbe pattantam. Az erdő egy gyönyörű fenyőerdő. A szerpentinen, amin volt szerencsém tekerni, két-három kilométerenként váltják egymást a lejtők és a kaptatók. Az út olyan, mint a görgőbiki út legjobb szakasza tíz évvel ezelőtt. Egy sáv aszfalt szalagkorlát nélkül, néhol kiszélesítve, hogy két autó is elférjen. Gyakran egyik oldal sziklafal, másik oldal szakadék. Hajtű meg annyi, hogy a fodrászok is megirigyelnék. Lefelé adrenalinbomba, felfelé relax, madárcsicsergés, jóidő. Mindez tíz-tizenöt kilométeren. A szintkülönbségeket és a pontos távot meg se tudom saccolni. Zsófi kocsival elől, én bicajjal utána. Helyenként bevárt, fényképezett, teát adott. Így értünk el a Maherasz kolostorba.
A kolostor bejáratánál egy mogorva bácsi köpenybe kényszerített minket, de cserébe figyelt a bicajomra míg bent sétáltunk. Az épületegyüttes szép, a kolostor hangulatos, a szerzetesek mordak. Rám pedig rámtört az érzés amit Lara Croft érezhet digitális szivével. Ott voltam benne a játékban, ahol idegen, ősi helyeket fedezhetünk fel. Nekem a Tomb Raider mindig erről szólt, meg az ugrálásról, víz alatt úszásról, logikai feladványokról és sokkal kevésbé a lövöldözésről. Persze a logikai fejtörők és a falon felmászós ugrálós részek ezúttal elmaradtak, de a hely hangulata magával ragadott.
Következő állomásunk Fikardu falucska volt. A falu egy skanzen a hegyekben. Mára csupán néhány lakosa maradt, ám a régi épületeket eredeti formájukban helyreállították, így a 18-19. századi ciprusi helyi falucskák hangulatát idézi. Utcáin sétálni kellemes időtöltés, bár a település megdöbbentően kicsi.
Innen aztán hazafelé vettük az irányt. A nap végére mindketten jólesően elfáradtunk. Egyikünket sem kellett altatni.
Most pedig következzenek a képek. Sajnos a kolostorban, illetve zárdában nem volt szabad fényképezni.
Az apácák pincéje. Inkább bort termelnének...
Politiko utcái
Háttérben a Maherasz-kolostor
Bicaj a hegyekben
Lazanias falucska
Erre jártunk
Fikardu
Fikardu
Fikardu Zsófival 
Tök jó volt!
Nagyon vagány a bringás kép. :)
VálaszTörlés