Kellemes karácsonyt mindenkinek

Ma hajnalban hazarepülünk, és nem jövünk vissza csak január első hetében. Addig a blog szünetel, de jövőre ismét jelentkezünk ugyanitt. Köszönjük mindenki figyelmét, aki követett minket ebben az évben. Reméljük jövőre is olvassátok sorainkat!
Akikkel nem találkozunk személyesen, azoknak

KELLEMES KARÁCSONYI ÜNNEPEKET ÉS BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK!

Híreink vannak

Múlt hét pénteken Zsófi egy újsággal a kezében jött haza. A The Cyprus Weekly aktuális száma volt nála. Mind a ketten nagyon megörültünk neki. Végre valami kicsit oldja a hírzárlatot. A helyi hírekről eddig ugyanis nem nagyon értesültünk.


Nem is tudom, mikor volt utoljára a kezemben nyomtatott sajtó. Úgy értem hírlap. Mióta itt vagyunk, a hvg.hu az elsődleges hírforrásom, sőt már otthon is elfoglalta az internetes sajtó az újságok helyét egy ideje. Régebben emlékszem mindig megnéztem a Népszabadság vezércikkeit, meg az Uj Péter cikkeket, de hol van az már.

Az újság – mint a címe is mutatja – hetilap. Jó vaskos 68 oldalból és több mellékletből áll. Nem hogy legyet, de madárpókot is agyon lehet vele csapni, ha kell. A tartalmat tekintve van minden, Világ, gazdaság, helyi hírek régiókra bontva, interjúk, satöbbi. A végén pedig az elmaradhatatlan sport rovat. Ehhez a számhoz járt egy Lifestyle, egy apróhirdetési és egy TV műsor melléklet.


Az egyes oldalakon ugyan sok a kép, és a hirdetés, de tartalomból így sincs hiány. Eddig igaz csak átlapozni sikerült, de amit elolvastam, az színvonalas írásnak tűnt. Jó dolog ám reggelente a kávé mellett kicsit újságot lapozgatni.
És ami a legfontosabb, rögtön a második oldalról megtudtam, hogy nemrég a szigeten járt Viktorunk is.


Mindez kereken két euróba kerül. Egy ideig biztos megvesszük.

Téliszalámi tranzit

Munka után az Alpha Megában voltam vacsora beszerző körúton. Ott találtam a fényképen látható árut. Egyébként is tervben volt, hogy veszek valami szalámi félesége, úgyhogy elhoztam magammal. A polcon a snack kolbász mellett halomban álltak a téliszalámik is.


Lefényképeztem a hátán a címkét is, nehogy csalással vádoljatok.


A globalizmus nem ismer határokat. Ha így haladunk tovább, és megjelenik a piacon a Túró Rudi is, a magyar bolt lehúzhatja a rolót.

Autók a tenger felé

Éppen két hónapja, hogy megvettük az autónkat. Azóta rendszeresen használjuk, és szép lassan a helyükre kerültek a dolgok. Először minden új és érdekes volt, mostanra viszont, hogy megszoktuk a jobbkormányos közlekedést, kikristályosodtak a lényeges különbségek a magyarországi és a ciprusi közlekedés között.

Index
Az itteni autótulajdonosok nagy része kíméli az autóját, ezért aztán az indexkart is igyekeznek megvédeni az idő előtti kopástól. Gondolom cserébe kifejlődött valamiféle mentális képességük, amivel megérzik, ha a másik autós irányt kíván változtatni. Szerintem itt még indexizzó nem égett ki.

Duda
A helyi autóvezetőket szerintem még a kresz oktatás előtt levizsgáztatják a „dudaszóval, mint unáris ábécével való kommunikáció” című tantárgyból. A helyiek ugyanis nagyon profik. Az alapérzelmek (érdeklődés, öröm, meglepetés, szomorúság, harag, undor, megvetés szégyen, félelem) kifejezési készsége dudálással itt még csak a kommunikáció alapjainak ismerete.

Fényszórók
Az indexnél leírt kíméletesség itt is jellemző. Én, ha kocsiba ülök, elsők között kapcsolom fel a fényszórót. Ehhez képest jött már szembe velem éjszaka a városban kivilágítatlan autó. A sofőrnek gondolom jó szeme volt, még látott vezetni.

Sebesség korlátok
Városban 50, lakott területen kívül 80, autópályán 100 km/h a megengedett sebesség. Arról lehet vitázni, hogy ez elég, vagy nem, csak fölösleges. A szabály az szabály. A rend őrei pedig állítólag be is tartatják. Mi még nem futottunk bele traffipaxba, viszont azt hallottuk, hogy a büntik kb. olyanok, mint otthon. Itt is vannak gyorshajtók persze, de mi nem tartozunk közéjük. Tudom, hogy nehéz rólam elképzelni, de ez van. A boci nem szeret gyorsan menni. A távolságok is kisebbek és a fogyasztásnak is jót tesz.
A gyorshajtók külön kasztja a motoros. A gyorshajtó motorosnál csak a bukósisak nélkül, rövidgatyában, meg pólóban gyorshajtó motoros a szebb látvány. Elég gyakori jelenség.

Körforgalom
Itt is, ahogy otthon nagyon népszerű a körforgalom. Annak is a két sávos fajtája. Először volt para, mert otthon elég ritka a kétsávos. Aztán szépen megtanultuk a használatát.
Szép több sávos körforgalom használat: Ha az első kijáraton akarsz kihajtani, besorolsz a külső sávba, egyébként a belsőbe. Amikor üres a sávod behajtasz. Ha a belső sávba hajtottál, miután elhagytad a kijáratod előtti utolsó kijáratot, kisorolsz, majd kihajtasz.
Helyi többsávos körforgalom használat: Vársz, míg senki nem jön semelyik sávban. Behajtasz valahová. Kihajtasz valahogy. Ha nem férsz ki a belső sávból, jelzed a környezetednek a problémádat (dudálsz). Ha bevágnak eléd, úriember modorában közlöd a másikkal, hogy nem volt fair, amit csinált (Na, mit nyomsz meg?).

Gyalogátkelők
Ez itt nem Svájc, ahol gyalogosként elég csak az átkelésre gondolnod, hogy megálljanak az autók. Itt meg kell várod a pillanatot, mikor az úton nincsenek autók. Emlékeztek a régi videójátékra, mikor a kis békával át kell kelni a forgalmas úton? Ugyanaz, csak itt nincs másik élet.
A lámpás gyalogátkelőkről már tettem említést, mikor a gyalogos közlekedést veséztem. Az elmondottak még mindig igazak. Annyira igazak, hogy ha autósként megállsz egy gyalogátkelőnél ahol piros a lámpa, de nincs gyalogos – néha akkor is, ha van – a mögötted jövő finoman figyelmeztet (dudál), hogy hajts tovább. Ha megállsz egy jelzőlámpa nélküli zebránál, hogy elengedj egy gyalogost, a gyalogos rád csodálkozik.

Parkolás
Szerintem már arról is írtam, hogy ha itt valaki megunja használni az autót, egyszerűen kiszáll belőle. Kis túlzással ott, és amikor kedve tartja. Az út szélén vagy a külső sávban mindig lehet látni parkoló autót. Ezt a helyzetet súlyosbítja, hogy alapvető hibákat követnek el a épületek tervezésénél. A parkolóhelyeket mindig alultervezik. Legyen szó lakó-, vagy középületről.
Ráadásul a helyiek – tisztelet a kivételnek – nem tudnak parkolni. Kis helyekre nem mernek beállni, gyakran másfél, vagy két helyet foglalnak el, folyton megtörik, vagy meghúzzák saját és/vagy mások autóját miközben ki vagy épp beállnak a parkolóhelyre. A divat pedig itt is hódít, benga nagy szedánokkal, vagy épp luxusterepjárókkal közlekedik, aki megteheti.
Szóval a javaslatom, hogy senki ne vegyen méregdrága autót ide. A szívem szakad meg, mikor egy-egy lezúzott oldalú Z4-et látok, pedig nem is az enyém.

Dugók
Mindig az a legnagyobb dugó, amiben éppen vesztegelsz. Hiába is magyaráznám a helyieknek, hogy nem láttak még rendes dugót. Mint ahogy egy manhattani hiába magyarázná egy pestinek. A tény viszont, hogy sokkal nagyobb dugókban edződtem, véget érhetetlen türelmet ad az itteni dugók végigvárásához. Már ha belefutok. De dugóba viszonylag ritkán futok. A helyiek viszont nagyon be tudnak gurulni a dugón. Mindenki ideges, és sűrűn beszélgetnek egymással az autósok(ugye tudjátok). Ilyenkor jobb nem közéjük állni se gyalog, se biciklivel, se kocsival.

Előzékenység
Bár a zipzár elvet nem ismerik a helyiek – illetve hol itt, hol ott foghíjas zipzár, amit megvalósítanak – ennek ellenére be, vagy ki szokták engedni az éppen rászorulót.

Összegzésképp elmondhatjuk, hogy a közlekedés itt egy káosz. Egy „jól működő káosz” ahogy egy évek óta itt élő magyar srác fogalmazott. A parkolást leszámítva viszonylag ritkán törik az autókat, valamit mások testi épségét veszélyeztető félőrült is csak elvétve akad. Ahol lehet, ott a forgalom dinamikusan halad, mellette pedig érezhető az egymásra vigyázni akarás.

Jobban szeretek itt autózni, mint otthon.

Óráskerék, karácsonyi vurstli

Mint a helyiektől megtudtuk, Nicosiában az óváros falainak lábánál minden év végén egy kisebb vidámparkot építenek. A vidámpark fő attrakciója, az óriáskerék, mely a mi ablakunkból is jól látszik. Korábban már jártunk ott biciklivel, de akkor csak körbenéztünk. Mivel idén ez volt az utolsó hétvégénk a városban, úgy döntöttünk, valamikor mindenképpen kipróbáljuk.


Miután körbesétáltuk a helyszínt, a kerékre és a Wild mouse nevű hullámvasútra fizettünk be. A kerékről szép kilátás nyílik a városra.


Kár, hogy Nicosia nem a legszebb éjszaka. A túloldal világító zászlóján, és az Hagia Sophián kívül nem nagyon van semmi látnivaló, amire egy rendes bagoly rácsodálkozhatna a levegőből.


A Wild mouse mókás egy szerkezet. Egy dézsába kell beülni, ami szabadon forog körbe saját tengelye körül. Ezt a forgó dézsát felvontatják jó magasra, majd legurítják egy kanyarokban bővelkedő sínrendszeren. Az el- és szívszédülés garantált, bár a pálya lehetne kétszer olyan hosszú. Jó kis hullámvasút, na Zsófi sikongatott rendesen.


Miután minden érdekeset kipróbáltunk, még „ettünk-ittunk”, ahogy az ilyen vurstlikban szokás. A karácsonyi hangulatnak kicsit a kárára vált, hogy itt nem ismerik a forralt bort. Talán jövőre kéne árulni, szerintem bejönne a helyieknek. A hideg egyébként megvolt hozzá. Pulcsit és nyári kabátot kellett vennem, hogy ne fázzak.


Összességében elég gyengécskének, és nagyon lehúzósnak éreztük ezt a parkot, nem nagyon ajánljuk senkinek. Karácsonyi hangulatért Bécsbe, jó vidámparkért meg nem is tudom hová kell menni.


Azért a kerék jól mutat az éjszakában.

Céges vacsi satöbbi

A hétvégénket sok kisebb program színesítette. A programokról az eszembe jutás sorrendjében írok.

Céges karácsonyi vacsi
A hétvégén vacsorára voltunk hivatalosak. A cégem az év vége és karácsony alkalmából meghívott minket vacsorázni. Hú de furcsa ezt leírni egy négy fős cégnél. Összesen heten voltunk, Három kollegám, kettőjük felesége, meg mi ketten Zsófival. Az esemény egy görög tavernába volt szervezve. Hagyományos több fogásos ételsort ettünk. Hasonló volt, mint a hús meze. Lehet, hogy azért, mert pont az volt. Mivel nem én rendeltem, ezért nem tudom. Zsófi szerint a sültek nem voltak rendesen megsütve. Én nem panaszkodom. Szerintem finomak és kiadósak voltak a fogások. Mellé görög Shirazt ittunk, ami várakozásomat felülmúlva szintén jó volt. Vacsora közben jót beszélgettünk. A fő téma a ciprusi és a magyar konyha közti különbség volt, de szót ejtettünk mellette sok minden másról is.
Összességében kellemes évzáró vacsora volt.

Bicaj, jóidő
A zsúfolt hétvége mellett jutott időnk arra is, hogy napközben kimenjünk biciklizni kicsit. Olyan szép időnk volt, hogy rövidujjúban tudtunk tekerni. Sokat nem bringáztunk, csak elmentünk egy zöldségeshez, majd egy általam régebben kinézett boltba. Végül még csaptunk egy nagy karikát a városban aztán hazamentünk.

Ajándékok
Le se merem lassan írni, de még mindig jutott erre a hétvégére is ajándék után szaladgálásból. Nem csak nekünk, másnak is. A város azon pontjain, ahol bármit be lehetett szerezni hatalmas tömeg volt. Azt hittem ezen a kis szigeten soha nem fog előjönni az otthon érzett mérhetetlen tömegiszonyom, amit például a reggeli piros hetesen való utazás tudott kiváltani. Tévedtem.
Jövőre nyáron elkezdek ajándék után kajtatni.

Ja, és ha még egyszer meg kell hallgatnom a Tavaly karácsonyi sztorit, vagy a Kövezést a karácsonyfa körül … inkább nem is fogadkozom. Szerintem minden rendes ember tudja, mit érzek. Márpedig itt a csapból is ezek folynak.

Vasa Borászat

A limassoli borrégióban Vasa Koilaniou falucskában lévő Vasa borászat közel kétszáz éve, négy generáció óta működő családi borászat.

Az elmúlt két hétben két borukhoz is volt szerencsénk. Először egy 2008-as Marateftikót kóstoltunk, amit egy 2007-es Mourvedre követett.

Marateftikót már próbáltuk korábban, és osztatlan sikert aratott. Ezért mikor az egyik kollegám ajánlotta a Vasa borászat 2007-es borát, már tudtuk, hogy nagyon mellé nem foghatunk. Sajnos nem sikerült beszerezni csak 2008-as évjáratot. Ez az év nem volt kiemelkedő év a sziget bortermelésében. Ennek ellenére a bor kellemes élmény volt. Hozta a fajtától megszokott könnyed, mégis kerek testet. Nekem a végén kicsit vaskosabb, tanninban gazdagabb volt, mint vártam. A színe nagyon szép átmenet a mélyvörös és a mély lila között. Mindennel együtt kellemes, bár nem kiemelkedő bor, amihez az ára szerintem kicsit magas.

Tulajdonképpen a probléma nem a Marateftikoval van. Csak megkóstoltuk utána a Mourvedre-t, ami nálam egyből fellépet a dobogó legfelső fokára.

Ezt a bort egy bor- és szivarszaküzletben vettük. Hétvégi ajándékvásárlás közben keveredtünk be. Nem terveztük, hogy magunkra is költeni fogunk, de aztán elcsábultunk, a sok palack láttán. Erre a borra pedig nem is a mi választásunk esett, inkább az eladó ajánlotta figyelmünkbe.

Bár a Mourvedre világszerte elterjedt szőlőfajta, eddig még nem találkoztunk soha. Ráadásul annak ellenére, hogy intenzíven él bennem a kép, arról, hogy milyen finom volt a bor, nem tudom pontosan leírni, részleteit. Telt fűszeres ízvilág, és sötét mélybordó szín jellemezte, érezhetően magas alkoholtartalommal. Sötét lovasként robajlott át az éjszakán. A részletek az alkohol és az éjszaka homályába vesznek, de az élmény feledhetetlen.

Semmi extra magas vízállással

A hétvégénk vásárlással telt. Ez van, semmi érdekességről nem tudunk beszámolni. Karácsonyi ajándékok után mászkáltunk. Találtunk mindenfélét, reméljük a címzettek örülni fognak neki, ha meg nem, a több mint kétezer éves újszülöttnél lehet majd reklamálni. Mi hárítjuk a felelősséget.

Mindezt most csak azért írom le, mert eddig az összes kalandos hétvégénkről beszámoltam, gondoltam úgy fair, ha elmesélem a kevésbé kalandosakat is.

Na jó, az élet sose lehet teljesen kalandmentes. Vasárnap estére minket is utolért, a magyar végzet. Azt hittük több mint ezerötszáz kilométerre Tiszától, Dunától, Kárpát-medencétől megúszhatjuk, de nem. Kicsi otthonunk amerikai konyhájában kiöntött a mosógép.
A dolog úgy történt, hogy már büdös volt az istenadta, ezért szódabikarbónás, főzőmosós, hosszított programos tisztítókúrát adtunk neki. Aztán láttuk ám, hogy az öblítésre a mosogatónkban emelkedik a vízállás. Volt nagy rikácsolás, szaladgálás, meregetés. Már majdnem homokzsákoltunk a nappaliban, de végül visszavonult az ár. Na, ezt ismételtük négyszer-ötször. A dolog pikantériája, hogy mindezt több szerencsés olvasónk végighallgathatta skypeon keresztül, élő adásban.

Megnyugtató hírként közöljük, hogy a többszöri árhullám levonulása után alapos mederkotrást végzett királyságunk vízügyi kancelláriája, minek köszönhetően további áradásokra nem kell számítani. Kitakarítottam a szifont, és nem Sanyi, nem egy spirálfüzet rugójával tettem.

Mindennapi extrém sportunk

Az összes ciprusi blogger az időjárásról ír mostanában. Egyrészt mert az azért itt is szokatlan, hogy az ember rövidgatyában flangál december elején, és ráadásul nem is fázik, másrészt meg, mert nincs igazán miről.

Most én is az időjárással vezetem fel a mondandómat. Pénteken elkezdett esni az eső. Eddig is voltak már próbálkozások az égiek részéről, de azok azért elég gyengére sikerültek. Pénteken ellenben szinte egész nap, változó intenzitással esett. Az egyetlen dolog, ami miatt nem örültem az esőnek az, hogy szokás szerint bicajjal mentem munkába. Befelé még nem volt gond. Ellenben hazafelé, először tesztelhettem esőben a verdát.

Akik régről ismernek, tudják, hogy valamiféle perverzió folytán szeretek sárban, esőben biciklizni. Jó dolog a dirt bike, ha nem munkából hazafelé, sötétben, fáradtan, autók között szlalomozva kell csinálni.

Ráadásul hamar kiderült, hogy a gyári gumik szinte teljesen meghalnak vizes felületen. A fékek is olyan nyúlóssá váltak, hogy először gondoltam komolyan tárcsafékek beszerzésére. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy nincsen sárvédőm. Szóval a klasszikus kérdést, hogy mikor ázunk el jobban, ha futunk, vagy ha sétálunk az esőben még nehezítette, a mikor csap fel több vizet a kerék, ha gyorsan, vagy ha lassan megyünk haza. Tudományos választ nem tudok, de hazaértem után minden ruhám ment a mosóba.

Egy átlagos nap egyébként egyáltalán nem vészes munkába, majd hazajutás szempontjából. A mikulás hozott szép és főleg hasznos lámpákat a bicajra, úgyhogy a túlélési esélyeim sokat javultak. Meg aztán a négysávos szélén szép komótosan hazavitorlázok a kocsik keltette menetszélben.

Az egyik nap viszont arra vetemedtem, hogy letérjek a járatlan útról. Történt ugyanis, hogy egy, az irodánkhoz közel eső bolt felé vettem az irányt, majd a bolttól egy „rövidebb” utat néztem ki hazafelé. hamar bekeveredtem a húsdarálóba.

Járda nincs, rendes útpadka nincs, közvilágítás nincs, ideges autós akad bőven. Memorizálom a térképet: balra, jobbra, balra, balra, körforgalom. Próbálok koncentrálni, hopp elém tolat valaki. Fékezek, kerülök, most akkor balra, vagy jobbra. Mindegy tekerek tovább. Próbálom tartani a forgalom ritmusát, hátha úgy javulnak az esélyeim. Ott egy járda, gyorsan felhajtok, vennék levegőt kicsit, de hiánygazdaság van, levegő nincs. „Egér, egér ki a házból…” elfogy a járda, folytatódik a fogócska, vagy inkább a rohanás az életemért. Felbukkan egy kétsávos körforgalom, gyalogos átkelő sehol, legalább tudom, hogy az irány jó. Valaki meglát, végre az első, aki elenged, mögötte társa dudával bíztatja, hogy üssön el bátran. Jönnek a szélesebb hosszabb járdák, ez már a belváros, „kiskosztüm, vagy öltöny” alakokat kerülgethetek. Itt legalább nem én vagyok a tápláléklánc alján. Hopp az a benzinkút ismerős, még két sarok és otthon vagyok.


Szóval ez nem olyan, mint gyalog. Persze itt sincs agresszió, mint ahogy a macska se gonosz, miközben megeszi az egeret. Az egér életén persze mit sem segít, ha mérgezett.

Összesítve, Nicosiában biciklizni kalandos, ami rossz útvonal-, vagy épp időpontválasztással könnyen átcsaphat életveszélyesbe, csak bátraknak ajánlom!

Nem, de, ne, oxi

- Bejöjjek hétvégén dolgozni ingyen?
- Ne. - Vagyis igen.

Akkor most ne vagy igen?
A görögben a "ne" szó jelentése igen. A nemet pedig úgy írjuk, oxi. Szerencsére ejteni ohi-nak ejtjük. Hasonló könnyebbség, hogy az igen tudtommal nem jelent semmit görögül. Vagy mégis?

Ráadásul itt simán lehet ilyen párbeszédeket elcsípni:
- Ne, ne, ne!
- Ne?
- Ne.
Míg ugyanezt oxi-val sosem hallottam.
Mondjuk ha jól belegondolunk otthon is van ám hasonló:
-Nem, nem és NEM!
Ugye ugye?! Azonos hangalak, mégis mekkora különbség.

Szóval itt a „ne” egy kicsit életérzés is, amit megszokni könnyű, magyar anyanyelvűnek görögül kifejezni viszont elég nehéz. Persze lehet, hogy csak a jó magyar pesszimista gondolkodásmódot kéne kicsit erőltetni és mindenre rávágni csuklóból hogy „ne”. Szerencsére nekem ez sem megy. Marad az odafigyelés.

Egyébként fel se merült, hogy hétvégén dolgozzak.

Az eső fizum elpárolgásának története

Megint eltelt egy hónap. Ennek egyik jele a sok közül, hogy ismét megjött a számlámra a fizum. Mostanra pedig sikerült összesítenem az első olyan hónap kiadásait, amit teljes egészében a ciprusi keresetem fedezett.

Albérlet:
A költségvetésem kiadás oldalának legnagyobb tétele az albérleti díj volt. Ez a költség fix, úgyhogy bátran számolhatok vele, hogy ezután is ennyit fog elvinni az a tény, hogy fedél van a fejünk fölött.

Háztartás:
A rezsi nagy részét, meg a főzéshez szükséges dolgokat Zsófi szerezte be. A csekély négy százalék összesen egy számlát, meg pár kiló paradicsomot takar csupán.

Autó:
Az autónk éves biztosításának egy részét a megkötéskor fizettük, a konkrét kalkulációt követően pedig a hónapban utólag fizettük be az összeg fennmaradó részét. Ezt az összeget is én fizettem, de a benzint például Zsófi.

Hobby:
Ide soroltam a biciklimet, amint szintén az első fizuból vettem. Ezen lehet vitázni, hogy mennyire esik a hobbi kategóriába, vagy mennyire nem, szerintem jó helyen van itt. Ezen kívül még pár olyan apróság növeli a tortának ezt a szeletét, mint snorkel cső, meg papírvágó snitzer, amik tényleg a hobbijainkhoz kellettek, de simán meglennénk nélkülük.

Maradék:
Ez lenne a megtakarítás rovat, de szegény annyira kurtácska, hogy jobban illik rá a maradék, mint a megtakarítás. Úgy gondolom, fog ez még nőni, elvégre nem veszek minden hónapban biciklit, és az éves biztosítást se fizetem ki csak tizenkét havonta.

Egyéb:
Végül itt a sehová be nem sorolt apróságok listája, amire mindig elmegy valamennyi pénz. Most is elment öt százalék.

Összességében elégedett vagyok a költségvetés alakulásával. Legközelebb pedig akkor fogok jelentkezni hasonló rovattal, mikor már egy teljesen átlagos, kiugró kiadások nélküli hónapot tudok bemutatni.

Röplabdás-mikulás rétes

A múlt hét gyorsan eltelt. Zsófi otthon volt, én meg itt. Mire visszaért máris azon kaptuk magunkat, hogy mikulás ünnepségen vagyunk péntek este munka után.

Az ünnepséget ugyanaz a Ciprusi – Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társasága szervezte, aki a vörös iszap károsultaknak a segélykoncertet is.
Ennek a rendezvénynek a célközönsége elsősorban az „utánpótlás” volt. Mi kicsit ki is lógtunk a sorból, mert célközönségnek már kiöregedtünk, saját „utánpótlásunk” meg még nincsen. Ennek ellenére jót beszélgettünk az aggódó szülőkkel, akik folyamatosan fél szemmel a gyerekeiket figyelték. Amint valahol felsírt egy gyerek, az asztaltársaságból mindenki struccként kidugta a fejét, és csekkolta, hogy saját porontya nyilvánítja-e épp nemtetszését. A Mikulás – ha megbotránkoztok is elmondom – egy magyar ENSZ-katona volt. Szóval nyáron nem az Északi-sarkon felügyeli a játékgyárat, vagy Miklós püspökként tevékenykedik az egyház javára, hanem itt tartja fenn a békét Cipruson az öreg nagyszakállú.A parti végén pedig – teljesen érdemtelenül – mi is kaptunk ajándékot, két adventi naptárat, aminek gyerekként örültünk. Én duplán jól jártam, Zsófiét is én eszem, mert ő nem szereti a csokit, viszont mindig kibontja, és meglepődik.
Az egész engem az egykori tizesiskolás mikulás bulikra emlékeztetett, ahol mi voltunk a célözönség. Ugye ti is emlékeztek, milyen jó bulik voltak?!

Szombaton nagyszabású társadalmi eseményen vettünk részt. Larnacában voltunk a rétesbolt megnyitóján. A boltot egy kint élő magyar pár vezeti. Helyben gyúrják a tésztát, sütik a rétest. Semmi mirelit. Sőt, a hagyományos káposztás, túrós, tökös-mákos, vonal mellett megjelennek olyan egzotikumok, mint például a banános vagy ananászos. A tulaj szerint pedig nem csak a magyar ínynek csiklandóak ezek a finom falatok.
Aki arra jár mindenképp ugorjon be egy rétesre. Merjük ajánlani. Itt élőként a hazai ízek lehetnek a hívogatóak, turistaként pedig az otthon nem kóstolható egzotikumok miatt érdemes betérni. Honlapot egyenlőre csak a közvetlenül mellette álló Paprika store-nak találtam.

Vasárnap Krisztián szólt, hogy lehet csatlakozni tengerparti sütögetéshez. Csatlakoztunk. Velük a Mikulás-bulin futottunk össze. A csapat velünk együtt három párból, egy lányból -akit mint később kiderült, Zsófi korábbról ismert-, egy nagymamából és két gyerekből állt.
A nap első felében tüzet raktunk, sütögettünk, bort kóstoltunk, ebédeltünk. Mindeközben sokat beszélgettünk. Nagyon kedves társaságban csöppentünk.
A nap második felében röplabda meccs volt. Én konkrétan az első egyharmadában bíráskodtam, a második harmadában a gyerekekkel rúgattam tizenegyest, hogy hagyják a szüleiket röplabdázni kicsit. Harmadik harmadában pedig rontottam az esélyeket a pályán.
Jó játék a strandröplabda, ha az ember nem félti kényszeresen az ujjait, ami ugye hétköznap a munkaeszköze. Szóval igen béna voltam.

Mindennel együtt remek hétvégét zártunk. Sok jófej embert ismertünk meg.

Hétfő

A hétfők mindig nehezek. Tudom, ma már kedd van, de én most írok a tegnapról.

Ez a hétfő már valójában vasárnap délután elkezdődött, azzal hogy biciklizés közben a város másik felén kaptam egy jó kis defektet. Igaz ugyan, hogy egy benzinkút közvetlen közelében, de a helyzetünkön nem sokat segített, ugyanis, bár a kutas bácsi valami csoda folytán ott volt ugyan, de defektjavító készletet nem lehetett kapni. A kerék pedig olyan gyorsan eresztett, hogy hiába fújtam fel, nem lehetett vele közlekedni. A megoldás az lett, hogy Zsófit hátra hagyva, az ő bicajával hazatekertem, aztán kocsiba vágtam magam, és összeszedtem Zsófit, meg a defektes bicajomat.

Vasárnap itt semmi sincs nyitva, talán még a kórházban sincs ügyelet. Tehát esélytelen volt, hogy bárhol vegyek gumiragasztót. Azért megpróbáltam a közeli éjjel-nappaliban nem sok sikerrel. Ennek azért nem örültem, mert hétfő volt az első nap, az új irodában. Zsófinak pedig kellett az autó kora délután. Végső megoldásként az ő bicajával mentem dolgozni.

Hétfő reggel betekertem munkába kölcsön bicajjal. Én voltam az első, aki megérkezett. Az iroda, ahová költöztünk, szép és világos. Jó helyem van. Kaptam gurulós, fejtámlás, minden irányba billegős, karfás csodaszéket, pedig nem is kértem. Szóval leültem dolgozni, aztán jöttek a srácok, meg villanyszerelők, telefonszerelők, satöbbi. Tízig tudtam is érdemben tevékenykedni, aztán beindult a felfordulás. Váltakozva kikapcsolták a szervert, netet, áramot.

Fél egy körül meguntam a dolgot, gondoltam kajálok addig is, amíg mást nem tudok csinálni . Következő meglepi, hogy se tányér, se evőeszköz, se mikró, se asztal, se szék a konyhába. Ja és kávé(!), meg kávégép se volt. Már majdnem el is kezdtem lázadni. Végül lázadás helyett inkább lementem a kisboltba, kanálféleségért. Volt is műanyag kanaluk, huszas kiszerelésben, nyolcvan centért. Mindegy - gondoltam – jól jön az még. Adom a bankkártyámat, a boltos néni meg elzavart, hogy nem gondolom, hogy ilyen kis összeget majd kártyával. Nem gondolom. De ezután semmilyen összeget nem fogok ott gondolni, se kártyával, se kápéval. Átslattyogtam a másik oldalon lévő pékségbe. Vettem pékárut, hogy ne vesszek éhen.

Mire megettem a kajámat, a konyhában várt egy csomó fornetti-szerűség, meg Mr.Brown dobozos jegeskávé. A cég mindenkit, beleértve a szerelőket is megvendégelt. Milyen jó, hogy nem lázadtam, ugye.

Ebéd után elmentünk bevásárolni. Evőeszközöket, tányérokat, kávét, kávégépet, szóval mindent, ami kellett a kielégítő működéshez. Mire visszaértünk lehetett is dolgozni megint.

Munka után hazafelé útba ejtettem egy bicikliboltot. Vettem defektjavító készletet. Otthon nekiálltam ragasztani. Aztán a kezemben a ragasztott kerékkel lesétáltam a benzinkútra, felfújtatni. Pumpám persze hogy nincsen.

Ma már saját bicajjal jöttem melóba. Reggel volt frappé, aztán várt a csodaszékem.

Összefoglalva: Beindult az IT az új irodában.

Újabb hátas

Szombaton ismét bővült a gépparkunk. Ezúttal Zsófi kapott biciklit. Egy Kelly’s Scarpe-t. A változatosság kedvéért ez is fehér. Csak nem piros-fekete, hanem kék-fekete betétekkel dobták fel a gyártók, így nem fogjuk összekeverni.

Hogy bejárassuk a biciklit, délután tekertünk egyet a városban, és megnéztük közelről az óriáskereket, ami az ablakunkból is jól látszik és itt a karácsony közeledtét jelzi.
Már csak a kocsira kell beújítani egy bicajtartót, és mehet a parti homokban tekerés. Túráinkról ezután is beszámolunk.

Segélykoncert

Péntek este a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak megsegítésére szervezett segélykoncerten voltunk.

A vörösiszap katasztrófa az ideérkezésünk első pár napjában történt. Az eseményről készült képek, riportok, hírek, bejárták a világsajtót. Mi pedig az egészről valahogy lemaradtunk. Tőlem a kollégám kérdezte meg, hogy mit tudok az esetről, én meg szégyenszemre semmit nem tudtam. Eléggé szíven ütött a dolog, aztán meg a képek láttán az esemény.

A koncertet a Ciprusi-Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társasága szervezte. Habár Katival, a társaság titkárhelyettesével, már többször beszéltünk telefonon, most találkoztunk először személyesen. A koncert előtt, után, illetve annak szünetében sok emberrel megismerkedtünk. Van aki több évtizede él itt, van aki csak néhány éve. Van aki a munkája miatt érkezett a szigetre és van, aki itt alapított családot. Van aki itt született, vannak idősek, és fiatalok. Katonák, civilek. Három dolog azonban közös bennük. Cipruson élnek, magyarok, és mindenki kivétel nélkül kedves és segítőkész. Jó volt találkozni, megismerkedni velük. Reméljük, más programjaikról is beszámolhatunk itt a blogon.

A koncert több részből állt. Nicolas Costantinou zongorista és Margarita Elia énekesnő előadását élvezhettük. Először Nicolas játszott Chopin darabokat. Őszintén megmondom, nem rajongok a komolyzenéért, de a végére egészen magával ragadott az élmény.

A második szekcióban Bartók népdalgyűjteményéből adtak elő közösen. Első meglepetés az volt, hogy Margarita hallhatóan nem beszélt magyarul, ennek ellenére, szépen, és tisztán énekelte a dalokat. A második meglepetés, hogy azok az unalomig csépelt, otthon ilyen-olyan körülmények közt meghallgatott magyar népdalok, mennyire másképp tudtak hatni rám. Csak egy címet hagy említsek: „Elindultam szép hazámbul...”.

A következő rész szintén magyar népdalok gyűjteménye volt Dohányi Ernő feldolgozásában, majd Ligeti György Három Weöres-Dal című műve következett. Itt mondjuk ne Halász Jutkára, meg Géza malacra gondoljatok...

„Bóbita Bóbita játszik,
szárnyati Géza malacnak, ”

Ez a szekció annyira jól sikerült, hogy kedvet kaptam Weöres verseket olvasni.
Végül az utolsó szekcióban néhány Liszt Ferenc mű hangzott el.

Összességében egy szép és színvonalas műsort láthattunk, hallhattunk az előadó párostól.

Ezúton is köszönjük a szervezést és a meghívást a Ciprusi-Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társaságának! Egy nagyon kellemes estét sikerült eltöltenünk egy nagyon nemes cél érdekében.

Vigyázat, jövök!!!!!!!!

A mai nap behívatott a főnököm magához. Nagyon megijedtem, hogy ciprusi pályafutásom végéhez közeledik, pedig annyi jó céget lehetne még alapítani...

Szerencsére pont az ellenkezője történt. Jövő héten Budapesten rendeznek egy jogi konferenciát, amire úgy gondolta, elvisz magával, bevezet a társaságba :)

Szóval jövő keddtől csütörtökig élvezhetem az otthonlétet. Igyekszem vinni magammal egy kis meleget, legalább pár fokot az itteni 27-ből :)

Marha 2.0

Ma megcsináltam a második, nagyobb szelet marhát. Kicsit meg is fogadtam Eszter és Ricsi tanácsát, meg kicsit nem is. Péntek este áttettem a fagyasztóból a hűtőbe a husit, hogy felengedjen. Szombat reggel aztán bedörzsöltem borssal, majd nyakon öntöttem olajjal. Megmasszíroztam, aztán celofán, vissza a hűtőbe. Hétfő este aztán forró serpenyőbe vágtam. Másfél perc nagy lángon, mindkét oldalán, aztán tíz-tíz perc kis lángon fedővel párolva.

"Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát, ..."

Mikor kivettem a barna szósz szinte tökéletes volt az alján. Kapri bogyóval, és Zsófi által sütött friss házi zsömlével fogyasztottam. Egyre jobb lesz a marhám. Tovább kísérletezem.

Köszi szépen a tanácsokat, az olajos pác tényleg sokat segített. Továbbiakban is fogom alkalmazni!

Loel - Marateftiko

Loel a harmadik legnagyobb ciprusi borászat. 1943-ban alapították első borászatként a szigeten. Eleinte a Szovjetunióba exportált nagy mennyiségű bort. Az unió felbomlása után a német piac felé fordultak, mára pedig világszerte exportálnak borokat. Termékeik 75-80 százaléka ma is külföldi piacokon kerül értékesítésre.

Erre a palack borra egy nagyáruházban akadtam. A Marateftiko egyébként egy helyi vörös szőlőfajta. Eddig még nem volt hozzá szerencsénk, most viszont elmesélem, milyen volt.

Vadóc kis vörös ez a Marateftiko. Ez volt az első gondolatom, mikor megízleltem. Aztán mikor tüzetesebben is szemügyre vettem, örömmel tapasztaltam, hogy minden rendben van nála. Könnyed, de egyáltalán nem léha bor. Bogyós gyümölcsös teste szép kerek, se nem vékony, se nem vastag.

Annak ellenér, hogy az animális illatokat nehezen viselem, enyhe istálló szaga egyáltalán nem bántó, inkább csak tudatja, hogy mocskosan is szereti.

„… a színe legyen vörös, mint a hajnal olyan vörös …” Telitalálat.

Ayia Napa –Sea caves

Ayia Napa mellett, a Greko-fok közelében figyelhető meg egy érdekes természeti jelenség. Errefelé a talaj puha homokkő, a felsőbb egy-két méter pedig keményebb kőzet. A part meredek sziklafalként szakad a tengerbe. Ahogy a hullámok az alsóbb puha homokkövet szüntelen ostromolják, a falban egyre mélyebb barlangok keletkeznek, melyek amikor elérik azt a kritikus méretet, hogy már nem képesek megtartani a felsőbb kemény kőzetet, egyszerűen beszakadnak. Ennek a folyamatnak az eredményeként jött létre, illetve szép lassan ma is alakul az a tengeri barlangrendszer, öböl, amit a hétvégén meglátogattunk.


Az égiek megint kegyesek voltak hozzánk, és amellett, hogy a nap szikrázóan sütött, a szél sem fújt. Ennek köszönhetően, a kis öbölben a víz szinte tükörsima volt, és olyan meleg, hogy szerintem ilyen meleg nem is volt, mióta itt vagyunk.


A fent leírt természeti jelenség látványa elragadó. A világossárga, helyenként már-már fehér homokkő és a tenger kékjének szinte ezer változata szemet gyönyörködtető látványt nyújt.


Mindezt fokozta, hogy a szikláról lesétálva -bátrabbaknak leugrálva- az öböl vizében kedvére pancsolhat a látogató. Merem állítani, hogy az öböl és környéke az egyik legjobb sznorkelező hely a szigeten. A tenger feneke itt homokos, de a parthoz közel a víz alatt mindenhol köves a bezúdult sziklák miatt. Ezért az élővilág igen gazdag. Láttam tintahal rajt, medúzákat és rengeteg féle halat.


A hely egyetlen hátránya, hogy sokak által kedvelt, ezért még most, abszolút holtszezonban is nagyon sokan voltunk.


Jól éreztük magunkat, Zsófi sokat napozott, én pedig alig látszottam ki a vízből.

Constantinou – Shiraz túrós rétessel

Constantinou egy kis helyi borászat a limasszoli borrégióba, Pera Pedi falucskában. A borászat érdekessége, hogy eredendően az Orali nevű narancslikőr gyártásával foglalkoztak, csak később csatlakoztak be a bor bizniszbe. A likőrgyártás persze a borászat mellett is megmaradt, sőt, mára a narancs mellé kávélikőrrel is bővült a repertoár.

Shirazukhoz a korábban említett borboltban sikerült hozzájutnom. Történt ugyanis, hogy betértem egy üveg Zambartas - Xynisteriért és nem tudtam kijönni anélkül, hogy ne lett volna tele mindkét kezem borral.

A Xynisteri egyébként ajándékként érkezett haza egy kedves olvasónkhoz, akit ismeretlenül is üdvözlök, és várjuk a véleményét róla!

De nézzük most ezt a bort. Színe kellemes mély, lilás. Illata visszafogott, mégis zamatos, telt. A pohár oldalán szépen vastagon folyik le. Íze elsőre nem nyerte el a tetszésemet, de szép lassan kezdtük megszokni egymást. Az elején élénken lépnek be mindenféle citrusok, menet közben szépen kialakul a dolog, a végén viszont vastag tannin csíkot hagy a számban.

Összességében kezdek rájönni, hogy nem rajongok a Shirazért. Otthon mindig csak borkóstolókon futottunk össze, ahol a gyakran nyolc, tíz bor közé szépen besimult. Mióta viszont itt vagyok, három shirazhoz is volt szerencsém, de egyik sem nyűgözött le túlságosan.


Miközben a cikket írtam, Zsófi zsömlét és túrós rétest sütött. Megmutatom nektek a rétest egy fénykép erejéig. Sőt, azt is elárulom, hogy nagyon finomra sikerült.

Meze

Mint említettem, a hétvégén volt szerencsém egy kétszemélyes meze tálhoz. A meze egy mediterráneumban elterjedt ételspecialitás. Kis fogások sokasága. Az éttermek többnyire háromféle mezét tálalnak, hal, hús és ezek keverékéből állót. A halmezében a halak, tengeri herkentyűk kapnak jelentős szerepet, a húsmezében pedig a bárány, disznó és egyéb szárazföldi vágóállat. Hittétek volna?

Néhány étterem tart az étlapján vegetáriánus mezét, de gondolom ez inkább csak a mindenhová begyűrűző divatvegetarianizmus(!) miatt van.

Mezét minimum két főre lehet kérni, és rá kell szánni másfél két órát. Egy 2 személyes tál pedig bőségesen elegendő három, sőt akár négy felnőtt embernek is.

Következzen a mi vegyes mezénk fogásainak ismertetése.

Nulladik fogásként érkezett az asztalra olivabogyó, kenyér, friss citrom, egy nagy tál zöldsaláta, valamint négyféle öntet, ami inkább paszta, vagy saláta volt. Egy halas, egy humusz, egy tzatziki, illetve még egy, amit nem tudom, pontosan mi volt. A lányok inkább a halas krémért és a tzatzikiért voltak oda, én a humuszért meg az oliváért rajongtam.



Az első két fogás egyszerre érkezett. Húsgolyók, grillezett kolbászok és grillezett halloumik vonultak az asztalra. A halloumiról már ejtettem szót, grillezve isteni. Azt hiszem, a jövőben mi is fogjuk még forró grillrácsra fektetni. A kolbász fincsi volt, magyar szánkba semmi szokatlan ízt nem hozott. A húsgolyók pedig leginkább anyu életmentőire emlékeztettek. Mini fasírtok, kicsit eltérő fűszerezéssel.

Ezt követte ismét két fogás, a disznó kebab, ami nem más, mint nyársra húzott, megsütött malachusi. Illetve egy hosszúkás, darált hús alapú, fasírtszerű, de merőben eltérő fűszerezésű étel.Szégyen gyalázat, szintén nem jegyeztem meg a nevét, viszont elmondhatom, finom volt.

Ezt követte két hal és tengeri herkentyű. Tintahal karikákat, panírozott rákollókat kaptunk. Én nem rajongok túlságosan a tengeri herkentyűkért. Inkább a halakat fogyasztom ha lehet, de ezek még a tűréshatárba estek, nagy duzzogva megettem a részem. A rákollókat egyébként már régebbről ismertem, meg a rák még a szeretem kategóriába is esik. A tintahal valahol a szalonnabőr és a rágó közti átmenet, a nem túl erőteljes ízével egy fogásnak teljesen jó volt.



Szerintem főételnek érkezett a bárány Kleftiko. Ezt abból gondolom, hogy a legkiadósabb adag volt. A Kleftiko egy helyi specialitás, bárányból vagy kecskéből készül egy búbos kemencéhez hasonló sütőben. Tradícionálisan órákon át sütik, míg a bárány porhannyóssá nem sül. A mi Kleftikónk bár vagy nem volt teljesen friss, vagy nem sült órákat, teljesen faggyú és zsírmentes volt, valamint olyan omlós, hogy kést nem is kellett használnunk hozzá. Nagyon ízlett, és még birka szaga sem volt.

Az ételsort végül két disznó fogás zárta. Mindkettő az otthoni pörkölt távoli rokona, de pirospaprikás alap helyett, az egyik paradicsomosan, a másik pedig fahéjasan készült. Mindkettő édesebb az otthon megszokottól. Mindkettőt szerettük, de ezekből már tényleg csak kóstolásnyi mennyiségeket tudtunk megenni, annyira tele lettünk a végére.

Összességében a ciprusi meze, mint tipikus mediterrán étel, minimum négy fős társaságban az igazi. A fogások közt bőven jut idő baráti csevegésre, az ételek pedig mind az ízlettek, vagy a nagyon ízlettek kategóriába estek. Ha a szigeten jártok, feltétlenül próbáljátok ki!

Első vendégeink

Az előző hétvégén érkeztek meg első vendégeink. Zsófi anyukáék jártak nálunk. Hoztak egy vagon hazai jó ízt, meg rengeteg magyar vidámságot. Cserébe megmutattuk nekik a szigetet, ahol élünk.

Szombaton hajnalban érkeztek, ezért a délelőtt egy jó kis welcome drink után alvással telt. Délután Nicosiában sétáltunk, és az idő nagy részét az északi részen, annak is a bazársorán töltöttük. Megnéztük az Hagia Sophia katedrálist. Ez egy 1200-as években épült gótikus templom, melyet később iszlám mecsetté alakítottak. Érdekes eredménye van annak, mikor több vallás is Isten házának használja ugyanazt az épületet.







Úgy látszik az Hagia Sophiákra ilyen sors vár. Mindenesetre, szerintem nem áll jól a csupa fehér belső egy gótikus templomnak.



Estebédünket a Büyük Han árkádjai alatt fogyasztottuk el, ami szerintem a város egyik leghangulatosabb épülete. 1572-ben épült azzal a céllal, hogy éjszakára vendégül lássa a városba érkező kereskedőket és karavánjaikat. Mára teljes egészében restaurálták, és éttermeket, kávézókat, kézműves boltokat rendeztek be az árkádok alatt. A hangulata magával ragadó. Képzeljetek el egy épülettet, amely több mint négyszáz éve vendégül lát minden betérő utazót. Ha épp arra jársz, téged is.



Másnap felkerekedtünk és Paphos felé vettük az irányt. Útközben betértünk Limassolba a Lady’s mile beachre - tudjátok, ahol a kocsit is sajtófotóztuk. Itt aztán a fiúk bátran a habok közé merültek, mígnem elégséges sós vizet terelt orrukba, szánkba Poszeidon, pajkos hullámaival. Egy parti tavernában megebédeltünk. Azóta tudom, hogy a kardhal nemcsak trófeaként jó préda.

Limassolban betértünk a kedvenc piacunkra, majd megnéztük a Petra tu Romiu, vagyis a római sziklája nevezetű sziklacsoportot. Ez az a part, amit minden képeslapra és plakátra rétesznek, ha Ciprust kell ábrázolni. A legenda, vagy a tourinform szerint itt született és lépett a habokból a partra Aphrodité istennő.

Paphosba érve kis bolyongás után megtaláltuk a szállásunkat, majd elmentünk sétálni egyet a kikötőbe.

Másnap reggel lekalandoztunk egy elhagyott partszakaszra reggeli úszásra. Ott lőttem a robogóról a képeket. Aztán kicsekk, kocsiba becucc, máris ebéd idő, meze time. Sikerült egy helyi tavernában az asztalhoz rendelni négyünknek két főfogást, valamint egy meze-tálat két személyre. A meze a mediterráneumra jellemző étel, kis mennyiségű fogások, nagy számban. A részletek külön posztot érdemelnek. Meg is fogom írni.

Ebéd után a hegyek irányába kormányoztuk az autót, hogy meglátogassuk a sziget, ha nem az egész ortodox keresztény egyház leggazdagabb kolostorát, a Kykkói kolostort. Persze hogy eltévedtünk. Ennek persze volt két előnye.
Egyrészt így sokkal tovább élvezhettük a tájat, meg a hegyi szerpentineket. Sajnos szallagkorlátok nélkül, javarészt egy sáv rossz minőségű aszfalton.
Másrészt sikerült megtalálnunk azt a velencei hidat, amit szintén a turistákat csalogató plakátokra tesznek előszeretettel. Nem véletlenül, csodaszép. Végül napnyugta előtt sikerült beérni a kolostorba, és megnézni legalább a templomot és az épületet, a múzeum sajnos már zárva volt.









Mánap én sajnos nem tudtam csatlakozni a tárasághoz, mert dolgoznom kellett, de Zsófiék eltöltöttek még egy napot Nicosiában, valamint közel egy felet Larnacában.





Utolsó közös esténket egy kalandosan szerzett Commandaria kíséretében zártuk. A Commandaria a leghíresebb helyi bor. Még barátkozunk, mert nálam az édes vörös hallatán felugrik a stopptábla. Viszont az biztos, hogy megér egy saját bejegyzést majd valamikor.

Köszönjük, hogy eljöttetek és meglátogattatok minket! Reméljük jól éreztétek magatokat, mi nagyon örültünk nektek!