A boci nem terepjáró – Lara bay

"Innen természetesen nem jutottunk messzire, sikerült beásni a homokba magunkat úgy, ahogy az meg van írva. Legnagyobb szerencsénkre (mekkora égés...) mindezt a néhány száz méterre lévő étterem teraszáról jópár nyugdíjas turista végignézte, majd amikor már teljesen kiszórakozták magukat rajtunk, a segítségünkre siettek."

Egész hazafelé azon agyaltam, mit is fogok írni erről a hosszú hétvégéről. Aztán Zsófi szólt, hogy szeretne ő írni. Ennek több okból is örültem. Egyrészt elég ritkán ír, pedig szeretném, ha nem így lenne, másrészt meg nem nekem kellett beszámolnom elakadásunk történetéről.

Persze ennyivel nem úsztam meg a dolgot. Azóta lépten-nyomon mindenki ezzel szívat, és velem mesélteti részletesen a sztorit. Éppen ezért most következzen elakadásunk története, az én tollamból.

Lara bay egy nagyon laza homokos, hosszú partszakasz, az Isen háta mögött egy kicsivel, egy rezervátum kellős közepén. Olyan süppedős ott a homok, hogy a tengeri teknősök odajárnak lerakni tojásaikat. Pedig a cserepes teknős nem vakond. Vagyis még azokkal a nyomorult, úszásra tökéletes, ásásra viszont szinte totálisan alkalmatlan végtagjaikkal is képesek gödröt ásni. Gondolhattam volna, hogy ez mit is jelent, de nem gondoltam. Ugyanis a parton messze bent állt egy autó. Ha nekik ment, nekünk is sima ügy lesz.

A topless boci persze nem így gondolta. Elindultunk, aztán minden átmenet nélkül beletérdelt a homokba, letette buci fejét a fövenyre, és nem mozdult tovább. Mikor kiszálltam megnézni mi történt, a cipőm tapla teljesen elmerült a laza homokban. Tudtam, hogy nagy a baj. Mondtam Zsófinak, hogy huppanjon át, tolasson, én meg tolom. Semmi, meg se mozdult. Még egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam berakni pár lapos követ a kerék útjába, de ez se nagyon segített. Tudtam én, hogy két olyan fasza trepni kéne ide, amit a Dakarok közvetítéseiben szoktam látni, csak épp nem Baja 1000-re indultunk, úgyhogy a naptej mellé nem raktunk be kisásót, meg hasonlót.

Mire mindent végiggondoltam, és elindultam hogy szerezzek segítséget, már közeledett két csávó, akik valami angol nyuggerklub bikái lehettek valahol nyolcvan meg a halál közt. A part felett a sziklán ugyanis egy étterem áll, aminek teraszáról fantasztikus kilátás nyílik a partra, na meg a parton pórul járó mifélénkre.

Hárman aztán kitoltuk a verdát, miközben Zsófi adta a gázt.

Akkor és ott megértettem, hogy a helyiek nem kivagyiságból járnak ilyenekkel:



Ez itt létszükséglet. Persze később megnéztem rendesen, és ami a fövenyen állt, bizony az is egy terepjáró volt. A történtek óta pedig csak és kizárólag otromba nagy 4x4-eket nézek meg az utcán.

A konklúzió pedig az, hogy bár "Ahol az aszfalt véget ér, ott kezdődik a világ", néha nagyon nehéz oda eljutni.

Hogy ez a felismerés persze nem új, már régóta bennem lakozik valahol mélyen, arra Sanyi hívta fel a figyelmemet ezzel a 2005-ös videóval. Képminőség szörnyű, de a hanghatások mindenért kárpótolnak. Enjoy!