Hétfő

A hétfők mindig nehezek. Tudom, ma már kedd van, de én most írok a tegnapról.

Ez a hétfő már valójában vasárnap délután elkezdődött, azzal hogy biciklizés közben a város másik felén kaptam egy jó kis defektet. Igaz ugyan, hogy egy benzinkút közvetlen közelében, de a helyzetünkön nem sokat segített, ugyanis, bár a kutas bácsi valami csoda folytán ott volt ugyan, de defektjavító készletet nem lehetett kapni. A kerék pedig olyan gyorsan eresztett, hogy hiába fújtam fel, nem lehetett vele közlekedni. A megoldás az lett, hogy Zsófit hátra hagyva, az ő bicajával hazatekertem, aztán kocsiba vágtam magam, és összeszedtem Zsófit, meg a defektes bicajomat.

Vasárnap itt semmi sincs nyitva, talán még a kórházban sincs ügyelet. Tehát esélytelen volt, hogy bárhol vegyek gumiragasztót. Azért megpróbáltam a közeli éjjel-nappaliban nem sok sikerrel. Ennek azért nem örültem, mert hétfő volt az első nap, az új irodában. Zsófinak pedig kellett az autó kora délután. Végső megoldásként az ő bicajával mentem dolgozni.

Hétfő reggel betekertem munkába kölcsön bicajjal. Én voltam az első, aki megérkezett. Az iroda, ahová költöztünk, szép és világos. Jó helyem van. Kaptam gurulós, fejtámlás, minden irányba billegős, karfás csodaszéket, pedig nem is kértem. Szóval leültem dolgozni, aztán jöttek a srácok, meg villanyszerelők, telefonszerelők, satöbbi. Tízig tudtam is érdemben tevékenykedni, aztán beindult a felfordulás. Váltakozva kikapcsolták a szervert, netet, áramot.

Fél egy körül meguntam a dolgot, gondoltam kajálok addig is, amíg mást nem tudok csinálni . Következő meglepi, hogy se tányér, se evőeszköz, se mikró, se asztal, se szék a konyhába. Ja és kávé(!), meg kávégép se volt. Már majdnem el is kezdtem lázadni. Végül lázadás helyett inkább lementem a kisboltba, kanálféleségért. Volt is műanyag kanaluk, huszas kiszerelésben, nyolcvan centért. Mindegy - gondoltam – jól jön az még. Adom a bankkártyámat, a boltos néni meg elzavart, hogy nem gondolom, hogy ilyen kis összeget majd kártyával. Nem gondolom. De ezután semmilyen összeget nem fogok ott gondolni, se kártyával, se kápéval. Átslattyogtam a másik oldalon lévő pékségbe. Vettem pékárut, hogy ne vesszek éhen.

Mire megettem a kajámat, a konyhában várt egy csomó fornetti-szerűség, meg Mr.Brown dobozos jegeskávé. A cég mindenkit, beleértve a szerelőket is megvendégelt. Milyen jó, hogy nem lázadtam, ugye.

Ebéd után elmentünk bevásárolni. Evőeszközöket, tányérokat, kávét, kávégépet, szóval mindent, ami kellett a kielégítő működéshez. Mire visszaértünk lehetett is dolgozni megint.

Munka után hazafelé útba ejtettem egy bicikliboltot. Vettem defektjavító készletet. Otthon nekiálltam ragasztani. Aztán a kezemben a ragasztott kerékkel lesétáltam a benzinkútra, felfújtatni. Pumpám persze hogy nincsen.

Ma már saját bicajjal jöttem melóba. Reggel volt frappé, aztán várt a csodaszékem.

Összefoglalva: Beindult az IT az új irodában.

Újabb hátas

Szombaton ismét bővült a gépparkunk. Ezúttal Zsófi kapott biciklit. Egy Kelly’s Scarpe-t. A változatosság kedvéért ez is fehér. Csak nem piros-fekete, hanem kék-fekete betétekkel dobták fel a gyártók, így nem fogjuk összekeverni.

Hogy bejárassuk a biciklit, délután tekertünk egyet a városban, és megnéztük közelről az óriáskereket, ami az ablakunkból is jól látszik és itt a karácsony közeledtét jelzi.
Már csak a kocsira kell beújítani egy bicajtartót, és mehet a parti homokban tekerés. Túráinkról ezután is beszámolunk.

Segélykoncert

Péntek este a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak megsegítésére szervezett segélykoncerten voltunk.

A vörösiszap katasztrófa az ideérkezésünk első pár napjában történt. Az eseményről készült képek, riportok, hírek, bejárták a világsajtót. Mi pedig az egészről valahogy lemaradtunk. Tőlem a kollégám kérdezte meg, hogy mit tudok az esetről, én meg szégyenszemre semmit nem tudtam. Eléggé szíven ütött a dolog, aztán meg a képek láttán az esemény.

A koncertet a Ciprusi-Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társasága szervezte. Habár Katival, a társaság titkárhelyettesével, már többször beszéltünk telefonon, most találkoztunk először személyesen. A koncert előtt, után, illetve annak szünetében sok emberrel megismerkedtünk. Van aki több évtizede él itt, van aki csak néhány éve. Van aki a munkája miatt érkezett a szigetre és van, aki itt alapított családot. Van aki itt született, vannak idősek, és fiatalok. Katonák, civilek. Három dolog azonban közös bennük. Cipruson élnek, magyarok, és mindenki kivétel nélkül kedves és segítőkész. Jó volt találkozni, megismerkedni velük. Reméljük, más programjaikról is beszámolhatunk itt a blogon.

A koncert több részből állt. Nicolas Costantinou zongorista és Margarita Elia énekesnő előadását élvezhettük. Először Nicolas játszott Chopin darabokat. Őszintén megmondom, nem rajongok a komolyzenéért, de a végére egészen magával ragadott az élmény.

A második szekcióban Bartók népdalgyűjteményéből adtak elő közösen. Első meglepetés az volt, hogy Margarita hallhatóan nem beszélt magyarul, ennek ellenére, szépen, és tisztán énekelte a dalokat. A második meglepetés, hogy azok az unalomig csépelt, otthon ilyen-olyan körülmények közt meghallgatott magyar népdalok, mennyire másképp tudtak hatni rám. Csak egy címet hagy említsek: „Elindultam szép hazámbul...”.

A következő rész szintén magyar népdalok gyűjteménye volt Dohányi Ernő feldolgozásában, majd Ligeti György Három Weöres-Dal című műve következett. Itt mondjuk ne Halász Jutkára, meg Géza malacra gondoljatok...

„Bóbita Bóbita játszik,
szárnyati Géza malacnak, ”

Ez a szekció annyira jól sikerült, hogy kedvet kaptam Weöres verseket olvasni.
Végül az utolsó szekcióban néhány Liszt Ferenc mű hangzott el.

Összességében egy szép és színvonalas műsort láthattunk, hallhattunk az előadó párostól.

Ezúton is köszönjük a szervezést és a meghívást a Ciprusi-Magyar Baráti és Kulturális Kapcsolatok Társaságának! Egy nagyon kellemes estét sikerült eltöltenünk egy nagyon nemes cél érdekében.

Vigyázat, jövök!!!!!!!!

A mai nap behívatott a főnököm magához. Nagyon megijedtem, hogy ciprusi pályafutásom végéhez közeledik, pedig annyi jó céget lehetne még alapítani...

Szerencsére pont az ellenkezője történt. Jövő héten Budapesten rendeznek egy jogi konferenciát, amire úgy gondolta, elvisz magával, bevezet a társaságba :)

Szóval jövő keddtől csütörtökig élvezhetem az otthonlétet. Igyekszem vinni magammal egy kis meleget, legalább pár fokot az itteni 27-ből :)

Marha 2.0

Ma megcsináltam a második, nagyobb szelet marhát. Kicsit meg is fogadtam Eszter és Ricsi tanácsát, meg kicsit nem is. Péntek este áttettem a fagyasztóból a hűtőbe a husit, hogy felengedjen. Szombat reggel aztán bedörzsöltem borssal, majd nyakon öntöttem olajjal. Megmasszíroztam, aztán celofán, vissza a hűtőbe. Hétfő este aztán forró serpenyőbe vágtam. Másfél perc nagy lángon, mindkét oldalán, aztán tíz-tíz perc kis lángon fedővel párolva.

"Fiam, maga kifogta Dél-Amerikát, ..."

Mikor kivettem a barna szósz szinte tökéletes volt az alján. Kapri bogyóval, és Zsófi által sütött friss házi zsömlével fogyasztottam. Egyre jobb lesz a marhám. Tovább kísérletezem.

Köszi szépen a tanácsokat, az olajos pác tényleg sokat segített. Továbbiakban is fogom alkalmazni!

Loel - Marateftiko

Loel a harmadik legnagyobb ciprusi borászat. 1943-ban alapították első borászatként a szigeten. Eleinte a Szovjetunióba exportált nagy mennyiségű bort. Az unió felbomlása után a német piac felé fordultak, mára pedig világszerte exportálnak borokat. Termékeik 75-80 százaléka ma is külföldi piacokon kerül értékesítésre.

Erre a palack borra egy nagyáruházban akadtam. A Marateftiko egyébként egy helyi vörös szőlőfajta. Eddig még nem volt hozzá szerencsénk, most viszont elmesélem, milyen volt.

Vadóc kis vörös ez a Marateftiko. Ez volt az első gondolatom, mikor megízleltem. Aztán mikor tüzetesebben is szemügyre vettem, örömmel tapasztaltam, hogy minden rendben van nála. Könnyed, de egyáltalán nem léha bor. Bogyós gyümölcsös teste szép kerek, se nem vékony, se nem vastag.

Annak ellenér, hogy az animális illatokat nehezen viselem, enyhe istálló szaga egyáltalán nem bántó, inkább csak tudatja, hogy mocskosan is szereti.

„… a színe legyen vörös, mint a hajnal olyan vörös …” Telitalálat.

Ayia Napa –Sea caves

Ayia Napa mellett, a Greko-fok közelében figyelhető meg egy érdekes természeti jelenség. Errefelé a talaj puha homokkő, a felsőbb egy-két méter pedig keményebb kőzet. A part meredek sziklafalként szakad a tengerbe. Ahogy a hullámok az alsóbb puha homokkövet szüntelen ostromolják, a falban egyre mélyebb barlangok keletkeznek, melyek amikor elérik azt a kritikus méretet, hogy már nem képesek megtartani a felsőbb kemény kőzetet, egyszerűen beszakadnak. Ennek a folyamatnak az eredményeként jött létre, illetve szép lassan ma is alakul az a tengeri barlangrendszer, öböl, amit a hétvégén meglátogattunk.


Az égiek megint kegyesek voltak hozzánk, és amellett, hogy a nap szikrázóan sütött, a szél sem fújt. Ennek köszönhetően, a kis öbölben a víz szinte tükörsima volt, és olyan meleg, hogy szerintem ilyen meleg nem is volt, mióta itt vagyunk.


A fent leírt természeti jelenség látványa elragadó. A világossárga, helyenként már-már fehér homokkő és a tenger kékjének szinte ezer változata szemet gyönyörködtető látványt nyújt.


Mindezt fokozta, hogy a szikláról lesétálva -bátrabbaknak leugrálva- az öböl vizében kedvére pancsolhat a látogató. Merem állítani, hogy az öböl és környéke az egyik legjobb sznorkelező hely a szigeten. A tenger feneke itt homokos, de a parthoz közel a víz alatt mindenhol köves a bezúdult sziklák miatt. Ezért az élővilág igen gazdag. Láttam tintahal rajt, medúzákat és rengeteg féle halat.


A hely egyetlen hátránya, hogy sokak által kedvelt, ezért még most, abszolút holtszezonban is nagyon sokan voltunk.


Jól éreztük magunkat, Zsófi sokat napozott, én pedig alig látszottam ki a vízből.

Constantinou – Shiraz túrós rétessel

Constantinou egy kis helyi borászat a limasszoli borrégióba, Pera Pedi falucskában. A borászat érdekessége, hogy eredendően az Orali nevű narancslikőr gyártásával foglalkoztak, csak később csatlakoztak be a bor bizniszbe. A likőrgyártás persze a borászat mellett is megmaradt, sőt, mára a narancs mellé kávélikőrrel is bővült a repertoár.

Shirazukhoz a korábban említett borboltban sikerült hozzájutnom. Történt ugyanis, hogy betértem egy üveg Zambartas - Xynisteriért és nem tudtam kijönni anélkül, hogy ne lett volna tele mindkét kezem borral.

A Xynisteri egyébként ajándékként érkezett haza egy kedves olvasónkhoz, akit ismeretlenül is üdvözlök, és várjuk a véleményét róla!

De nézzük most ezt a bort. Színe kellemes mély, lilás. Illata visszafogott, mégis zamatos, telt. A pohár oldalán szépen vastagon folyik le. Íze elsőre nem nyerte el a tetszésemet, de szép lassan kezdtük megszokni egymást. Az elején élénken lépnek be mindenféle citrusok, menet közben szépen kialakul a dolog, a végén viszont vastag tannin csíkot hagy a számban.

Összességében kezdek rájönni, hogy nem rajongok a Shirazért. Otthon mindig csak borkóstolókon futottunk össze, ahol a gyakran nyolc, tíz bor közé szépen besimult. Mióta viszont itt vagyok, három shirazhoz is volt szerencsém, de egyik sem nyűgözött le túlságosan.


Miközben a cikket írtam, Zsófi zsömlét és túrós rétest sütött. Megmutatom nektek a rétest egy fénykép erejéig. Sőt, azt is elárulom, hogy nagyon finomra sikerült.

Meze

Mint említettem, a hétvégén volt szerencsém egy kétszemélyes meze tálhoz. A meze egy mediterráneumban elterjedt ételspecialitás. Kis fogások sokasága. Az éttermek többnyire háromféle mezét tálalnak, hal, hús és ezek keverékéből állót. A halmezében a halak, tengeri herkentyűk kapnak jelentős szerepet, a húsmezében pedig a bárány, disznó és egyéb szárazföldi vágóállat. Hittétek volna?

Néhány étterem tart az étlapján vegetáriánus mezét, de gondolom ez inkább csak a mindenhová begyűrűző divatvegetarianizmus(!) miatt van.

Mezét minimum két főre lehet kérni, és rá kell szánni másfél két órát. Egy 2 személyes tál pedig bőségesen elegendő három, sőt akár négy felnőtt embernek is.

Következzen a mi vegyes mezénk fogásainak ismertetése.

Nulladik fogásként érkezett az asztalra olivabogyó, kenyér, friss citrom, egy nagy tál zöldsaláta, valamint négyféle öntet, ami inkább paszta, vagy saláta volt. Egy halas, egy humusz, egy tzatziki, illetve még egy, amit nem tudom, pontosan mi volt. A lányok inkább a halas krémért és a tzatzikiért voltak oda, én a humuszért meg az oliváért rajongtam.



Az első két fogás egyszerre érkezett. Húsgolyók, grillezett kolbászok és grillezett halloumik vonultak az asztalra. A halloumiról már ejtettem szót, grillezve isteni. Azt hiszem, a jövőben mi is fogjuk még forró grillrácsra fektetni. A kolbász fincsi volt, magyar szánkba semmi szokatlan ízt nem hozott. A húsgolyók pedig leginkább anyu életmentőire emlékeztettek. Mini fasírtok, kicsit eltérő fűszerezéssel.

Ezt követte ismét két fogás, a disznó kebab, ami nem más, mint nyársra húzott, megsütött malachusi. Illetve egy hosszúkás, darált hús alapú, fasírtszerű, de merőben eltérő fűszerezésű étel.Szégyen gyalázat, szintén nem jegyeztem meg a nevét, viszont elmondhatom, finom volt.

Ezt követte két hal és tengeri herkentyű. Tintahal karikákat, panírozott rákollókat kaptunk. Én nem rajongok túlságosan a tengeri herkentyűkért. Inkább a halakat fogyasztom ha lehet, de ezek még a tűréshatárba estek, nagy duzzogva megettem a részem. A rákollókat egyébként már régebbről ismertem, meg a rák még a szeretem kategóriába is esik. A tintahal valahol a szalonnabőr és a rágó közti átmenet, a nem túl erőteljes ízével egy fogásnak teljesen jó volt.



Szerintem főételnek érkezett a bárány Kleftiko. Ezt abból gondolom, hogy a legkiadósabb adag volt. A Kleftiko egy helyi specialitás, bárányból vagy kecskéből készül egy búbos kemencéhez hasonló sütőben. Tradícionálisan órákon át sütik, míg a bárány porhannyóssá nem sül. A mi Kleftikónk bár vagy nem volt teljesen friss, vagy nem sült órákat, teljesen faggyú és zsírmentes volt, valamint olyan omlós, hogy kést nem is kellett használnunk hozzá. Nagyon ízlett, és még birka szaga sem volt.

Az ételsort végül két disznó fogás zárta. Mindkettő az otthoni pörkölt távoli rokona, de pirospaprikás alap helyett, az egyik paradicsomosan, a másik pedig fahéjasan készült. Mindkettő édesebb az otthon megszokottól. Mindkettőt szerettük, de ezekből már tényleg csak kóstolásnyi mennyiségeket tudtunk megenni, annyira tele lettünk a végére.

Összességében a ciprusi meze, mint tipikus mediterrán étel, minimum négy fős társaságban az igazi. A fogások közt bőven jut idő baráti csevegésre, az ételek pedig mind az ízlettek, vagy a nagyon ízlettek kategóriába estek. Ha a szigeten jártok, feltétlenül próbáljátok ki!

Első vendégeink

Az előző hétvégén érkeztek meg első vendégeink. Zsófi anyukáék jártak nálunk. Hoztak egy vagon hazai jó ízt, meg rengeteg magyar vidámságot. Cserébe megmutattuk nekik a szigetet, ahol élünk.

Szombaton hajnalban érkeztek, ezért a délelőtt egy jó kis welcome drink után alvással telt. Délután Nicosiában sétáltunk, és az idő nagy részét az északi részen, annak is a bazársorán töltöttük. Megnéztük az Hagia Sophia katedrálist. Ez egy 1200-as években épült gótikus templom, melyet később iszlám mecsetté alakítottak. Érdekes eredménye van annak, mikor több vallás is Isten házának használja ugyanazt az épületet.







Úgy látszik az Hagia Sophiákra ilyen sors vár. Mindenesetre, szerintem nem áll jól a csupa fehér belső egy gótikus templomnak.



Estebédünket a Büyük Han árkádjai alatt fogyasztottuk el, ami szerintem a város egyik leghangulatosabb épülete. 1572-ben épült azzal a céllal, hogy éjszakára vendégül lássa a városba érkező kereskedőket és karavánjaikat. Mára teljes egészében restaurálták, és éttermeket, kávézókat, kézműves boltokat rendeztek be az árkádok alatt. A hangulata magával ragadó. Képzeljetek el egy épülettet, amely több mint négyszáz éve vendégül lát minden betérő utazót. Ha épp arra jársz, téged is.



Másnap felkerekedtünk és Paphos felé vettük az irányt. Útközben betértünk Limassolba a Lady’s mile beachre - tudjátok, ahol a kocsit is sajtófotóztuk. Itt aztán a fiúk bátran a habok közé merültek, mígnem elégséges sós vizet terelt orrukba, szánkba Poszeidon, pajkos hullámaival. Egy parti tavernában megebédeltünk. Azóta tudom, hogy a kardhal nemcsak trófeaként jó préda.

Limassolban betértünk a kedvenc piacunkra, majd megnéztük a Petra tu Romiu, vagyis a római sziklája nevezetű sziklacsoportot. Ez az a part, amit minden képeslapra és plakátra rétesznek, ha Ciprust kell ábrázolni. A legenda, vagy a tourinform szerint itt született és lépett a habokból a partra Aphrodité istennő.

Paphosba érve kis bolyongás után megtaláltuk a szállásunkat, majd elmentünk sétálni egyet a kikötőbe.

Másnap reggel lekalandoztunk egy elhagyott partszakaszra reggeli úszásra. Ott lőttem a robogóról a képeket. Aztán kicsekk, kocsiba becucc, máris ebéd idő, meze time. Sikerült egy helyi tavernában az asztalhoz rendelni négyünknek két főfogást, valamint egy meze-tálat két személyre. A meze a mediterráneumra jellemző étel, kis mennyiségű fogások, nagy számban. A részletek külön posztot érdemelnek. Meg is fogom írni.

Ebéd után a hegyek irányába kormányoztuk az autót, hogy meglátogassuk a sziget, ha nem az egész ortodox keresztény egyház leggazdagabb kolostorát, a Kykkói kolostort. Persze hogy eltévedtünk. Ennek persze volt két előnye.
Egyrészt így sokkal tovább élvezhettük a tájat, meg a hegyi szerpentineket. Sajnos szallagkorlátok nélkül, javarészt egy sáv rossz minőségű aszfalton.
Másrészt sikerült megtalálnunk azt a velencei hidat, amit szintén a turistákat csalogató plakátokra tesznek előszeretettel. Nem véletlenül, csodaszép. Végül napnyugta előtt sikerült beérni a kolostorba, és megnézni legalább a templomot és az épületet, a múzeum sajnos már zárva volt.









Mánap én sajnos nem tudtam csatlakozni a tárasághoz, mert dolgoznom kellett, de Zsófiék eltöltöttek még egy napot Nicosiában, valamint közel egy felet Larnacában.





Utolsó közös esténket egy kalandosan szerzett Commandaria kíséretében zártuk. A Commandaria a leghíresebb helyi bor. Még barátkozunk, mert nálam az édes vörös hallatán felugrik a stopptábla. Viszont az biztos, hogy megér egy saját bejegyzést majd valamikor.

Köszönjük, hogy eljöttetek és meglátogattatok minket! Reméljük jól éreztétek magatokat, mi nagyon örültünk nektek!

Bicajjal munkába

Ma volt az első nap, hogy bicajjal mentem munkába. A cég még nem költözött el az új helyre, de én már elkezdtem tréningezni. Meg aztán a technikai akadályok is elhárultak az utamból azzal, hogy vendégeink elhozták otthon maradt lakatom, sisakom, kesztyűm. Így könnyen ki tudom pányvázni Hópelyhet, amíg húzom az igát. A nacim szárát össze is kentem rendesen. Innentől bicajos futáros, jobb lábon felhajtott gatyás üzemmódra váltok.

Tudom nem nagy dolog, de azért örüljetek velem!

Bank of Cyprus

Még mindig nem hétvége, de mostanra szép lassan megérett bennem egy cikk, amit most kitálalok.

Itt Cipruson az élet nem túl problémás, és a bürokrácia mélységes bugyraiban se nagyon merültünk el eddig. Viszont a bankok igyekeznek ellensúlyai lenni a nagy lazaságnak. Nekem a Bank of Cyprusnál van számlám, ami mind közül a legvaskalaposabb. Ezt persze előre tudtam. Még otthon mesélte Béla, hogy ő megkérdezte a főnökét, melyiket válassza. Egy ciprusi pedig nem fog mást javasolni, minthogy menj a Bank of Cyprushoz. Nos ebbe a hibába én is beleestem. Ugyanez játszódott le: megkérdeztem a főnökömet, és ő se mondott mást.

Már a számlanyitás se ment egyszerűen. Bementünk közösen, kolléga meg én, hogy nyissunk nekem egyet. Közölték, hogy normál bankszámlát nem lehet, csak olyat, ami semmi másra nem alkalmas, mint pénzt lehet rá utalni és felvenni róla. Se banki tranzakciók, se netbank, se semmi. A kolléga persze ezen berágott, felhívta pár ismerősét, majd elautóztunk a bank központi irodájába, ahol egyből nyitottak nekem olyan számlát, amihez hitelkeret ugyan nem jár, de legalább minden más tekintetben normális bankszámla.

Következő izgalom a bankkártyám megérkezése volt. Telefonáltak a kollégának, hogy megjött a bankkártyám. Másnap reggel mehetek a cég melletti bankfiókba átvenni. Reggel nyitásra oda is értem. Közölték, hogy itt bizony nincs a kártyám, miből gondoltam, hogy itt van, és egyébként is ki hívott. Mondom, nem tudom, nem engem, meg különben is, akkor hol van? Hát menjek szépen be oda, ahol a számlámat nyitották, ott lesz a kártya. Ok, taxiba be, központi irodába el. Mondom ott, hogy mi a panaszom, jöttem a kártyáért. Közölték, hogy itt nincsen. Na, akkor hol van. A srác mondja a címet. Nem ismerős. Rajzol egy térképet. Jó, elindulok, nagy a fejem, épp elkések a munkából, meg eltévedek a belvárosban gyalog. Erre cseng a telefon, hívnak a legelső helyről, hogy itt a kártya, épp most érkezett meg. Visszasétáltam, megköszöntem a reggeli tornát, aztán rohantam dolgozni.

Netbank. Olyanjuk van. A számla megkötésénél kértem, hogy nekem is legyen. Kiderült, hogy mindent, de mindent telefonon aktiválni kell. Első belépés, telefonos aktiváció. Jelszóváltás, telefonos aktiváció. Ja, és neten utalni nem lehet. Mindez persze akkor derült ki, mikor az albérleti díjat akartam küldeni. Kell hozzá egy kis biztonsági kütyü - infósoknak ugrókódos token - csak azzal lehet bármiféle tranzakciót végezni. Telefonon felhívtam a bankot, hogy akkor hogyan juthatok ilyenhez. Fáradjak be a bankba, és ott meg tudom rendelni. Befáradtam, megrendeltem. Még nem próbáltam ki, majd telefonon aktiválni kell előtte.

Sms a banki tranzakciókról. Mint páran tudjátok, még régebben írtam egy kis programot, ami a telefonomra érkező banki smseket feldolgozza, bekategorizálja, és elmenti egy excel állományba, hogy később tudjam mire mennyit költöttem. Többek közt ennek a programnak köszönhetem, hogy felvettek, és most itt vagyok. Gondoltam, akkor stílusosan itt is használnám. Telefon a banknak, hogy van-e sms szolgáltatásuk. Van, ingyenes, de fáradjak be egy fiókba, és ott kérjem meg. Nem tudnátok csak úgy bekapcsolni? Nem. Ok. Befáradtam. A bankban aztán elmondták, hogy nem úgy van az, hogy a tranzakciókról sms jön, hanem naponta, vagy hetente, vagy havonta kérhetek egyenleg lekérdezést. A programom tehát itt nem fog működni. Mindegy újraírtam, más logika szerint. De akkor is! Hol van kérem Európa?

Ja, és a nyitvatartás. Hivatalosan nyolckor, ami fél kilenc, és általában kettőig. Itt kérem az normális dolog, hogy az ember elkéredzkedik a bankba a főnökétől. Nem lehet nem munkaidőn túl ügyet intézni. Az otthoni hivatali nyitvatartás ehhez képest Kánaán.

Összegzésül annyit, hogy ha ide tévedtek, ne egy ciprusit kérdezzetek arról, hol nyissatok bankszámlát! Zsófi egy másik bankban nyitotta, és 15 perc alatt végzett úgy, hogy kézbe kapta a kártyáját, sőt a netbankja elérhetőségét is.
Egyébként olyan kitartóan mosolygok a bankfiók pultjánál, hogy a kisasszony kezd megismerni, és néha már halvány jelét látom a jövőbeni visszamosolygásnak.

Fallout - Paphos

Kicsit megcsúsztunk itt a szerkesztőségben. Vendégeink vannak, ezért mostanában nem írtunk egy kukkot sem. De igérjük, lesz élménybeszámoló valamikor a hét második felében. Addig is egy gyors galériát iderittyentenék.

A képeket első sorban Zsolti barátomnak ajánlom, mert tudom, hogy őszintén tud rajongani az ilyen és ehhez hasonló témákért. Ja és persze mindenkinek aki szereti:









Amikor megláttam egyből Falloutos, Mad Max-es, Utópisztikus, poszt-apokaliptikus, világvége érzés kerített hatalmába. Remélem legalább töredéke átjön.

Marhaság

Tegnap este marhát sütöttem. Ez volt életem első marha steak-je. A Carrefourban találtam két szép szelet francia bélszínt. A kisebbet amint hazaértünk kísérleti jelleggel serpenyőbe is vágtam. Kicsi olaj az aljába, nagy lángon jól felforrósítottam, aztán bele a marha mindkét oldalán egy-egy perc. Aztán kis lángon lefedve pároltam még oldalanként öt-öt percig. Kiszedtem, félbe vágtam, a közepe kellemes rózsaszín volt, a tepsiben pedig szép barnamártás keletkezett. Valamiért mégsem éreztem tökéletesnek, ezért még visszatettem egy kicsit, majd a végén még fedő nélkül sütöttem egy-egy percet mindkét oldalát. Végül a husival kitörölgettem a barna mártást, ami a fedő nélküli sütés miatt sajnos leégett kicsit. Tányérra raktam, só-borsoztam. Olivát, pitát, kapribogyót, meg némi vegyes zöldsalátát fogyasztottam mellé. Minden gyerekbetegsége ellenére nagyon fincsi lett.

A második, nagyobb szeletet a tanulás jegyében kicsit másképp fogom csinálni. Először is só-bors még a nyershúsra fog kerülni, mondjuk a sütés napjának reggelén. Aztán kicsit tovább sütöm az elején nagy lángon, mondjuk két-két percig. A párolást megunva pedig egyből megy a tányérra. Végül pedig lesz hozzá valami jóféle vörösbor. Mert sajnos az nem volt itthon, és nagyon hiányzott. A vodka-limonádé pedig nem az igazi a marhasült mellé.

Ha ide kommentezitek ötleteiteket, javaslataitokat, mit csináljak még másképp, jó eséllyel megfogadom.

Lőni való hal biciklitúrával

A hétvégére csendes ülős otthonmaradósat terveztünk. Gondoltunk, ne kelljen a kocsit tankolni, meg aztán itt van szeretett városunk Nicosia, nézzük meg mi van itt közel. Ennek ellenére ismét sikerült nagyot merítenünk.

Szombat délelőtt gyorsan letudtuk az olyan ügyes-bajos dolgokat, mint Hópehely kontrollra vitele, szokásos piactúra, meg Zsófinak bicajnézés. Várt minket a hétvégi nagytakarítás, de annyira szép időnk volt (33 fok), hogy cserben hagytuk. Összecuccoltunk inkább és elmentünk pancsizni egyet. Én fürdőztem, Zsófi meg napfürdőzött. Larnacában voltunk megint. Találtunk egy partszakaszt -egy koktélbár romjai mellett-, szép a homok, jó a víz, tiszta Kőbánya. Na oda vagyunk visszajáró vendégek. A part homokos, ám a vízben kicsit beljebb van egy nagy sziklaerdő, amin sűrű növényzet telepedett meg. Sok kis hal, meg egyéb érdekes tengeri herkentyű választja otthonául ezt a kis faunát. Épp ezt vizsgáltam, mikor a látómezőmbe került életemben először egy lőni való hal. Akkora volt pont, mint egy átlagos grillrács. Amint megláttam, feléledt bennem a vadászösztön. Elkezdünk fogócskázni a sziklás rész körül. Mikor sikerült bekerülnöm a sziklák és a hal közé, úgy döntött a nyílt vizet választja, és sebesen odébbállt. Pedig már éreztem a sülő hal illatát...

Tanulság: mindig legyen nálad szigonypuska, és a halat ne kergesd, hanem cserkészd be! Hiába vagy okosabb, ő úgyis gyorsabb.

Vasárnap aztán más vizekre eveztünk, illetve akarom mondani másfelé vettük az irányt. Még mindig Nicosia és környéke volt a fő cél. Elmentünk, hogy megnézzük a tamaszoszi királysírokat, mely a mai Politiok nevű kis falucska határában fekszik. Többnyire a föld alatt.

"Tamaszosz maradványi még nagyrészt a föld alatt rejtőznek, csupán egy Aphrodité templom alapfalait és néhány rézöntő műhely nyomait tárták fel. A Kr.e. 6. századból származó két sír azért olyan különösen érdekes, mert alkotóik szemlátomást kőből igyekeztek utánozni azokat a fából, kőből és vályogból emelt épületeket, amelyekben az élők laktak." írja az útikönyvünk. Az a két sír tényleg érdekes. A pafoszi királysírok után ugyan kevésnek tűnik, de nem bántuk meg, hogy meglátogattuk.

A falu másik felén egy apácazárda áll. Ide miattam mentünk. Meg persze a marcipán miatt, amit Isten leányai saját kezükkel készítenek. Hoztunk is egy büdögével. Fincsi, és már nem sok van belőle.

Van még egy nagyon szépen rendben tartott kertje a zárdának, ami miatt érdemes odamenni, meg csendes kis kerengője. De összességében a marcipán legyen a fő ok a betérésre.

A kertben még megtanultam, hogy Isten kertjéből ne lopjál érettnek látszó olívabogyót, mert ehetetlenül erős az íze. Irigylem az embert kitartásáért, aki rájött, hogyan lesz ebből az ehetetlen izéből az a fincsi valami.

Utunk a Maherasz erdő felé vezetett tovább. Arról még nem meséltem eddig, hogy mindvégig Hópehely az autónk hátsó ülésén utazott. Az erdő láttán aztán nem bírtam tovább, és megkértem Zsófit, vegye át a volánt, én pedig nyeregbe pattantam. Az erdő egy gyönyörű fenyőerdő. A szerpentinen, amin volt szerencsém tekerni, két-három kilométerenként váltják egymást a lejtők és a kaptatók. Az út olyan, mint a görgőbiki út legjobb szakasza tíz évvel ezelőtt. Egy sáv aszfalt szalagkorlát nélkül, néhol kiszélesítve, hogy két autó is elférjen. Gyakran egyik oldal sziklafal, másik oldal szakadék. Hajtű meg annyi, hogy a fodrászok is megirigyelnék. Lefelé adrenalinbomba, felfelé relax, madárcsicsergés, jóidő. Mindez tíz-tizenöt kilométeren. A szintkülönbségeket és a pontos távot meg se tudom saccolni. Zsófi kocsival elől, én bicajjal utána. Helyenként bevárt, fényképezett, teát adott. Így értünk el a Maherasz kolostorba.

A kolostor bejáratánál egy mogorva bácsi köpenybe kényszerített minket, de cserébe figyelt a bicajomra míg bent sétáltunk. Az épületegyüttes szép, a kolostor hangulatos, a szerzetesek mordak. Rám pedig rámtört az érzés amit Lara Croft érezhet digitális szivével. Ott voltam benne a játékban, ahol idegen, ősi helyeket fedezhetünk fel. Nekem a Tomb Raider mindig erről szólt, meg az ugrálásról, víz alatt úszásról, logikai feladványokról és sokkal kevésbé a lövöldözésről. Persze a logikai fejtörők és a falon felmászós ugrálós részek ezúttal elmaradtak, de a hely hangulata magával ragadott.

Következő állomásunk Fikardu falucska volt. A falu egy skanzen a hegyekben. Mára csupán néhány lakosa maradt, ám a régi épületeket eredeti formájukban helyreállították, így a 18-19. századi ciprusi helyi falucskák hangulatát idézi. Utcáin sétálni kellemes időtöltés, bár a település megdöbbentően kicsi.

Innen aztán hazafelé vettük az irányt. A nap végére mindketten jólesően elfáradtunk. Egyikünket sem kellett altatni.


Most pedig következzenek a képek. Sajnos a kolostorban, illetve zárdában nem volt szabad fényképezni.

Az apácák pincéje. Inkább bort termelnének...

Politiko utcái

Háttérben a Maherasz-kolostor

Bicaj a hegyekben

Lazanias falucska

Erre jártunk

Fikardu

Fikardu

Fikardu Zsófival

Tök jó volt!

Az áttelepülés tortájának szeletei

Országot, lakóhelyet váltani anyagi beruházás is. Mikor mi belevágtunk, összeszedtük minden mozdítható vagyonkánkat, költségvetés-terveket kovácsoltunk, még annak ellenére is, hogy ez egy kis költségű utazás. Mondom ezt azért, mert az EU-n belül maradtunk, ami azt jelenti, hogy semmi adminisztrációs és orvosi költségünk nem volt, és a repülőjegyek sem kerültek egy kisebb vagyonba. Az is csökkentette a szükséges pénzmagot, illetve segített tervezhetőbbé tenni, hogy tudtuk, engem biztos munka vár, ami az ideérkezésünk után már egy hónappal fizut ad a háztartásunknak.

Most, hogy mindketten megkaptuk az első havi jól megérdemeltet, lezárult az a része az áttelepülésünknek, amire otthon kellett spórolni. Terveink nem tértek el jelentősen a tényektől. De most lássuk a részleteket, mi mennyibe került.



Kocsi: A legnagyobb tétel az autó vásárlása volt. Negyvenhét százalékot vitt el a megspórolt pénzünkből. Ebben nemcsak az autó ára, hanem a biztosítás, és a tankolások is benne van. Az átírásnak 10 euró alatti költsége volt csupán. Az autónál meg kell említenünk, hogy itt azért elengedtük magunkat. Körülbelül egyharmaddal többet adtunk végül az autóért, mint eredetileg terveztük, sőt a biztosítás költségei is magasabbak, mert kabriót vettünk.

Lakás: Ide tartozik az első havi bérleti díj, a kaució, ami az itt megszokott egy havi díjnak felel meg, valamint ide vettem az internet költségeit is. Ott is volt kaució, meg bekötési díj. Mindez tizenhét százalékát vitte az önerőnek.

Szálloda: A szállodánk költségei nagyon alacsonyak voltak, köszönhetően annak, hogy csak két napot laktunk ott. A munkaadóim segítettek lakást keresni, és az egyik kollegám egy kis ideig ingatlanügynökké válva már a szóba jöhető lakások listájával a kezében várt minket. Utólag látjuk, mekkora kincs is volt ez, Zsófi egyik kolléganője egy havi fizetésének megfelelő összeget hagyott a hotelban, mire egyáltalán talált lakást. Ez a kettő százalék épp ezért nagy szerencse.

Bevásárlás: Ide került minden tétel, ami nem ennivaló. Nem vettünk szinte semmit, csak ami tényleg kellett. Tányér, pohár, lábas, pléd, párna, vasaló, miegymás. Azért szép lassan meglett minden. Vagy ami nem, arra nem is volt igazán szükség egy hónapig. Eredmény pedig egy a büdzsében alig látható három százalék.

Tartalék: A hónap felénél, miután minden fontosat megvettünk, és már kezdett látszani a vége, eldöntöttük, hogy képezünk egy vésztartalékot. Ehhez a pénzhez tényleg csak akkor nyúlunk, ha nagy a gebasz, menekülni kell. Reméljük nem lesz „Katalinka szállj el, jönnek a törökök...” és bármi van, elég lesz a tizennyolc százalék tartalék. Valamint azt is reméljük, idővel ez az összeg gyarapodni fog.

Egyéb: A végére hagytam a mindenmást. Természetesen nem vezettünk csak felületes költségvetési számításokat, így aztán viszonylag magas, tizenhárom százalék az a rész, amivel nem tudunk fillérre elszámolni. Illetve dehogynem tudunk, csak nem erőltetjük meg magunkat. Itt vannak olyanok, mint mobiltelefon, jeges kávé a tengerparton, koktélozás a naplementében, taxi, mindennapi betevő, heti 4 kiló paradicsom és 2 kiló szőlő, airport shuttle és társai. Valójában a bevásárlás, és az egyéb kategória kicsit összemosódik, nem is tudom miért így csoportosítottam,de már így marad.

Repülőhegyek: A repülőjegyeket annyival korábban vettük meg, hogy nem kerültek bele a számításba, de a teljesség kedvéért megemlítem őket. Az összegzésben csak az itteni költségeink szerepelnek. A jegyek ára körülbelül hét százalékkal emeli a teljes költségvetést.

Ha majd eltelt pár hónap, valamilyen hasonló százalékos formában elmesélem, mire megy el egy havi fizunk. Addig is maradjatok vonalban!

Mindennapi BigMac-ünk

Pénteken, azaz a hónap utolsó munkanapján megjött az első fizum. Annyi lett, mint amennyire számítottam. Hogy pontosan mennyit is ér itt, azt bár már jobban látom, mint mikor rábólintottam az állásra, de azért még el kell telnie pár hónapnak, hogy mindent tisztán lássunk.

A BigMac index, akármennyire viccesen hangzik is, egy bevett gazdasági mérőszám, amivel a fizetések vásárlóerejét próbálják meg mérni. Két érdekessége rejlik a dolog mögött. Az egyik, hogy a BigMac annyira elterjedt árucikk, mint szinte semmi más. A kenyeret már nagyon rég lekörözte. A másik pedig, hogy a BigMac, mint egy elemű vásárlói kosár, képes felvenni a harcot bonyolultan összeállított vásárlói kosarakkal.

Kétféle képpen hallottam eddig használni. Az egyik, hogy egy-egy országban hány percet kell átlagosan dolgozni egy MigMac megvételéhez, illetve, hogy egy havi jövedelemből egy adott országban hány BigMac-et lehet venni.

És akkor a számok. Otthon az utolsó fizumból 405 és fél BigMac-et tudtam volna elhozni a Móriczon álló Mekiből. Ha mindenemet pénzzé tettem volna, vagy a Mekiben a buszbérlettel is fizetni tudtam volna, akkor 439-et, meg még egy kis harapást.
Itt semmilyen egyéb juttatást nem kapok a fizumon túl, abból viszont összesen 501 BigMac jönne ki, mondjuk a larnakai tengerparti Mekiben.

Zsófinál az arány még szembetűnőbb. Ő majdnem kétszer annyi burgert tudna beburkolni havonta, mint otthon. Persze ő nem eszik Mekis kaját.

Mindebből úgy látszik, nemcsak szám szerint jobb a fizunk, de a vásárlóereje is nagyobb. Persze tudjátok, van ez a mondás, amit tévesen Churchillnek tulajdonyítanak:
“Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok.”

Freedive suli

A hétvégén többek között ellátogattam a S.A. Elia Freedive suliba. A sulit egy helyi srác csinálja, aki mellesleg biztosítási ügynök. A freedive csak a hobbija. Ennek ellenére van egy elég jól felépített módszere, amivel a mélységi merülést oktatja. Hat alkalmas kurzust tart, ahol minden alkalommal mélységi merülések vannak, amiket videóra rögzít, és később kielemez. A kurzusok 2-6 fősek. Bár a honlapján említi a szigonyos vadászatot is, elmondta, hogy olyan kurzusokat nem tart, csak a tapasztalatait tudja elmesélni, ha igény van rá. A beszélgetésünkből úgy tűnt, tényleg profin csinálja az iskolát, aminek meg is kéri az árát. Valahogy mégsem érzem azt, hogy ez a suli lenne a megfelelő választás. Az Abyssban jobb volt a hangulat. Tovább keresgélek.

Mindenesetre az eddigi két beszélgetés egyik nagy tanulsága, amit már eddig is éreztem, hogy nem úszom meg a ruha vételt. Hópehely viszont a havi budzsét már elvitte. Nem baj, úgy is itt a tél, Tavaszig meg össze fog jönni a keret.